Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőkönyve Persze ki is hívtam ezzel magam ellen az „Extra Hungáriám non est vita” hitvallóit, mert, hogy mit fáj az én szívemnek az, hogy mi fenyegeti a francia identitást és mit példálózom azzal, hogy milyen Noé-bárkákat épít a francia művelődési miniszter az amerikai szórakoztató ipar örömére, átmenteni a francia kultúra hagyományait. Pedig csakugyan személy szerint is érint, mert úgy érzem, mint Kosztolányi - az Európa című versében írta - „Mind édes-enyémek a népek e földön...”. És ahogyan a föld-, víz- és a levegőszennyeződés sem ismer országhatárokat, a szellem elszennyeződése sem. És ezt nem árt tudni, amikor a magunk kis patrimóniumát megvédeni szeretnénk. A védekezés legspontánabb indulata persze az volna, hogy építsünk gátat, vezessünk be védővámokat. De hadd idézzem itt meggondolkoztatásul Illyésnek egy 1942-ben papírra vetett naplójegyzetét: „Megszűnhet Európa Európa közepén is. Amikor Románia elvágta amúgyis gyenge szálait Nyugat felé, egy év alatt vajáko- sai, sámánjai és táncoló törzsfői teremtek. Hagyjuk abba az angol és francia regények fordítását? Máris előugranak a tűzimádók, Hadúr áldozói. Vi- szolygok a nemzetközi értesültségű entellektüeltől, de lődd le, s feltárult - feltámadt - a Walhalla. De falazzunk körül akár egy megyét akár Provence- ban, az is rögtön zuhanni kezd visszafelé, előbb csak a mitikus Ázsia, aztán a tabus, totemes Afrika, majd a Véráldozó Polinézia színvonalára.” Barátaim! Egyetlen méltó és hatályos védekezés van: mindent megtenni azért, hogy a magyar szellem teremtőereje tiszta és intenzív legyen. És épp e tekintetben „melly hátra vagyunk”! Hadd ne soroljam itt a keserves körülményeket. Egyre több ösztönzés éri ma az írót, hogy adja fel önmagával szemben támasztott igényeit. Riasztó riportokat olvashatunk az irodalmi érdeklődés megcsappanásáról, az egykor fogékony értelmiségi rétegek elszegényedéséről és a pénzhajszában való fizikai kimerüléséről. A hangadó újgazdag réteg pedig kultúrdiktátorként szétdivatoztatja a maga kihívóan alpári, sznobisztikus ízlését. Az állam, mint mecénás visszavonulóban van, miután az államosításokkal annak idején megszüntette a kapitalista fejlődés során felépült menedékhelyeit és istápjait a teremtő szellemnek: a Cserépfalvi-kiadókat, a Baumgarten-díjakat, a Hat- vanykat, Fenyő Miksákat. A legkeservesebb, hogy egyáltalán megcsappant a hit abban, hogy Magyarországon teremhet még eredeti, magasigényű érték. Nem is igen vár tőlünk ilyesmit már senki. E tekintetben az egész struktúra lebeszélőleg működik. 59
