Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja nem? Kérjük mi is a közösség, az állam védelmét, illetve beavatkozását? Mindez felesleges. Az idegen anyagot mi is kizárhatjuk. Épp csak egymást kell tudni megbecsülni.” Csakhogy az irodalom - kívülről beléköltöztetett belharcaival - eljátszotta esélyét az autonómiához. Az elmúlt öt év lepusztult értékei sorában különösen fájdalmas volt nekem azt látnom, hogy ment tönkre bizalom, barátság az írók között - többek között köztem és barátaim között -, és hogy uralkodott el a bizalmatlanság, a fenekedés, a hát mögötti taktikázás és a kölcsönös gyanakvás szelleme. Az írószövetség az imént felsorolt halottai közül nem egy névnél volt fájó, rossz érzésem, hogy viselője azok közé tartozott, akik túlságosan szívükön viselték az írói szolidaritás ügyét, de ahogy Gloucester mondja a Lear királyban: „A szeretet meghűl, a barátság meghasonlik, palotákban árulás ... fondorság, csel, romboló zavargás kísérnek idő előtt sírunkba.” Bizonyára ezek és a többi belharcaink szolgáltattak jócskán okot, ürügyet ahhoz, hogy az irodalomellenesség terjedjen széliében és fölfelé is. Különben is, az uralkodó közgazdász-gondolkodás nem tudja hová tenni az irodalom sajátos igényeit. Folytak a viták: áru-e a kultúra? Az idő döntött: az. A tőzsdés gondolkodás a magyar irodalmat mélységesen leértékeli. Ennek magyarázata egyszerű: a nyugati irodalmi sikerek hazájukból már illő reklámmal feltupírozva érkeznek az elbűvölt magyar befogadóhoz. Innét a behozhatatlan presztízsük s előnyük. Az irodalomellenes diszkrimináció így elsősorban a hazai irodalmat sújtja. De sietek hozzátenni, hogy a diszkrimináció mégsem csupán hazai jelenség. Ami Magyarországon az irodalommal történik, csupán buzgó mása annak a folyamatnak, amely a nyugat-európai országokban is fenyegetőleg fellépett. Viszont ott hiányzik az a kultúrsznobizmus, amely nálunk e folyamat előtt a zsilipeket nyitogatja. A sokat emlegetett kultúrszemét, ami betört hozzánk, őket is elárasztja, hiszen gyökereiben fenyeget minden olyan kultúrát, amely az anyanyelvvel és a nemzeti irodalommal meghitt kapcsolatban fejlődött. Mondanom sem kell, hogy egy rokontalan népnek, a magyarnak ez a „meghittsége” nyelvével és költészetével sokkal bensőségesebb, vitálisabb. Talán a hozott nemzethalál-szorongásokkal szemben nálunk abszurd reményt éltet a közmondás: „Nyelvében él a nemzet”. A taggyűlésen beszéltem arról, hogy mostanában a nyugat-európai országok is kezdik idegeikben érezni a nemzeti kultúra fenyegetettségét. 58
