Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja hattam ki? És sokkal aggályoskodóbb természetű vagyok, hogysem akár magam, akár mások véleményét sommás ítéletekben innen ex cathedra közölni bátorságom volna. Különösen akkor, amikor a tapasztalatom szerint az ilyen ítéletekre annyiszor, de annyiszor rácáfolt az idő. És van más okom is arra, hogy megkerüljem a feladatot. Ami ebben az öt esztendőben könyv formájában megjelent, azt jórészt nem ebben az öt esztendőben írták. Hanem az előbbi lusztrumban. Amit pedig ebben az öt évben írunk vagy írtunk, az pedig a következő lusztrumban jelenik csak meg. Amíg a nyomdák „átvánszorgási ideje” - ahogy Bárány Tamás nyelvi telitalálatával mondja - olyan, amilyen, a magyar irodalom produkcióját alig lehet rövid korszakokban felmérni. Legfeljebb a folyóiratokból. Ez is teszi oly becsessé őket. Még a drámákat se lehet datálni a bemutatók alapján. Katona, Vörösmarty, Madách, Füst Milán, Sarkadi csupa posztumusz drámák szerzői. Egy hivatalos lista az elmúlt év legfrissebb magyar drámáiról - hogy ebből szemezzen drámaújdonságot a Szép Emő-díjat odaítélő bizottság - Füst Milán egyik darabjával kezdődött. Mert pár évtized - egy fél évszázad! - után tavaly mutatódott be. Viszont a lista fölényesen nem vett tudomást azokról a tavaly megjelent csakugyan új magyar drámai művekről, amelyek nyomtatásban várják, hogy majd a következő években - évtizedekben - színpadon megjelenhessenek. Az alkotás és a publikálás messze elszakadhat egymástól. Hogy is mondja Hamlet? „Kizökkent az idő”. Az az érzésem, hogy ebben ez elmúlt öt esztendőben mi nem voltunk benne ama olyan sokat emlegetett, áhított történetiségben, nem voltunk műveinkkel jelen saját korunkban, hanem valami másban voltunk, talán a középkori filozófiának abban a kategóriájában, amelyet úgy hívnak, hogy kontinuum. Mintha az időn kívülre esett költészet szorongása szólna Vészi Endrének a múlt havi Jelenkorban megjelent verséből, amelynek címe: Te és az Idő. Hatalmas és - ha nem volna önellentmondás, mondhatnám - „időszerű” vers ez, a történeti idő elvesztéséről. Ha ezt a közgyűlési beszámolót esetleg sikerül nyomtatásban megjelentetnem, akkor címéül ezt adnám: „A mai magyar író és az idő”. Ez a kontinuum élmény. Én Lakatos Istvánnál olvastam szinte egy skolasztikus filozófia definíciójának a pontosságával leírva - mikor írhat? - „...e múlás nélküli idő, e csorba látóhatár, e könny- telen homok. Micsoda szerelem fúlt itt a porba?” Hogy is állunk mi az időben, korunkban, ennek az új stimulusoktól ösztönzött gazdasági életnek útfelén, mi, akik a technológia és a mass56
