Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőkönyve magyarság számára, mint amilyet a németségnek Goethe életműve jelent. Nem volna nehéz még akár azt is kimutatni, hogy Goethe államminiszteri ténykedése (pl. hogy megmentette egy gazdasági csődtől a fejedelemséget azzal, hogy csökkentette a katonai kiadásokat) ugyanarról a tőről fakad, mint Illyés közismert dicsekvő panasza, hogy úgy érzi: a közösség minden gondját, a vízügyektől a villany bevezetéséig, neki kell megoldnia. Ki mondta ezt: „Nem igazi író, aki csak író”? A mi fülünkben ez nagyon „illyésül” hangzik. A németek is ismerik e mondást. Nekik Goethe mondta. Illyés halálával tehát nem csupán a nagy nemzedék eltűnte vált végzetes ténnyé, hanem át kellett esnünk megint azon a „minden egész eltörött” riadalmon, mert nem működik többi körünkben az egyetemesség kategóriáiban hatékony teremtő szellem. „Mindenség-szelídítő Mester” - mondta Illyés Ferenczy Béniről. O maga is az volt. Goethei méretekben. Még itt ülhetne köztünk. Hány közgyűlésen, taggyűlésen láttam őt, emlékszem szavalatára a legelsőn, a másikon kirobbanó felszólalására, egy harmadikon hallgatására. Hogy bámultam őt akkor hallatlan önuralmáért (hisz ismerte mindenki büszkeségre hajlamos természetét), vérig sértve egy feléje hajított gyalázatos szótól - „azzal álla bosszút, hogy csak föl se vette”. Illyés mostanában nyilvánosságra kerülő posztumusz naplóját úgy olvasom, mint gondjaim közt eligazító baráti tanácsadót. Engedjék meg, hogy itt-ott idézzem majd Illyést. Ezeket az odaátról érkező gondolatait. Mintha csakugyan itt volna köztünk. Hadd vegyem tehát a bevezetőhöz a vezérlő gondolatot is tőle. Még a háború idején írta. „Végső feladatul egyet érzek: visszaszerezni az irodalomnak azt a tekintélyt, amelyet a múlt század negyvenes éveiben a magyar irodalom élvezett.” E szándék vezet engem is, amikor az irodalom öt éven át tapasztalt de- kadálásáról itt szólni kívánok. Persze kérdés, hogy egy folyamat - amely szinte már a szabadesés gyorsulásával visz lefelé - visszafordítható-e? Az íróközgyűlések, nálunk és szomszédság-szerte, az elmúlt esztendők írói termésének számbavételével szoktak kezdődni, név szerint is kiemelve a maguk nemében legjelesebb írókat. „Méije fel az elnök az elmúlt öt év irodalmának a termését”, olvasom az öt évvel ezelőtti dokumentumokban. Erre én nem vagyok méltó. Ha mégoly sokat olvasnék is, oly kevés ez a magyar irodalom termő gazdagságához képest. Milyen remekműveket hagy55
