Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja ben olvastam Csorba Győző üdvözlésére: egy tapodtat sem hagyva el a jelenünket, pontosan tudja, hogy ők ketten egy-egy Janus Pannonius. Visszatekintve erre az öt évre, egyre inkább úgy látom, hogy az Illyés Gyula halálát követő hónapokban az írói közérzetben és közéletben valami fordulat állt be. Hogy miért, ezt nehéz volna oknyomozó módszerrel kideríteni. Per analogiam idézhetném a nagy szuverén monarchák, például a Szent István halálát előző és követő turbulenciát, amelynek tragikomikumát Módos Péter találó jelképiséggel fejezte ki egy pompás drámában: a ve- lencés Péter és a tősgyökeres Aba Sámuel előszeretettel vívják nem szűnő csatáikat ingoványos, mocsaras területeken, nyakig csatakosan maguk is, mintegy szemléltetve, hová süllyeszthető egy nagy örökség. Illyés, aki 80. születésnapján szívesen tréfálkozott olyasmivel, hogy „hoztad-e Szent István koronáját? no, nem baj, majd a századikra!” - Illyés, eltűntével, világossá tette, hogy nincs többé „nagy nemzedék” - legföljebb maradt még egy-két nagy öreg, akiknek hírmondó jelenléte (mint egy Illyés- versben az elpusztult madársereg maradékának árva pittyegése) még kézzelfoghatóbbá teszi a hiányt - s most már egyedül mi leszünk a felelősek e korszakért. Az ilyen hirtelen felelősség serkentő erejű is lehet, de zavarba (sőt: pánikba) ejtő is. Esetleg kedvez a kiskirályi torzsalkodásoknak. Másokat meg arra int, hogy jobb lesz visszahúzódni az én házamba, az én váramba... E szindróma minden tünete érzékelhető lett már a választmányban is. Az ülések egyre hosszabbak és egyre vérre menőbbek lettek - s ugyanakkor: egyre többen elmaradtak az ülésekről, vagy szép csendesen eltávoztak. Kezdett visszatérő gond lenni a kínos határozatképtelenség. Ekkor lett olyanná a választmány, Domokos Mátyás oly szuggesztív irodalmi hasonlatával, mint egy kettészelt őrgróf. Bár lehet, hogy a mi őrgrófünk sebesülése is régebbi keletű - még a lepantói csatában szerezte... De vissza kell térnem Illyéshez. Azt hiszem, nem elég csupán azt mondani, hogy a nagy öregek egyik utolsója ment el vele. Vagy, hogy a legnagyobbja. Nemcsak méretekről van szó, valami másról. Egy olyan minőségről, ami nagyon ritka a költészetben. S ez az egyetemesség. Az igény mindig megvan rá. De megvalósításához kegyelem is kell. S rendszerint hosszú élet is. Az illyési mű - gondolatgazdaságában, a természetet modellül vállalásában, harmóniaigényében, fenségében és gyakorlatiasságában, tájhoz kötöttségében és európaiságában - egy ugyanolyan klasszikát valósított meg a 54
