Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőkönyve rizáltságukban nemcsak lettek, vannak is. Sok figyelmeztető jel mutat arra, hogy lesznek is, ha csak... ha csak egymásra nem találunk ismét közös céljainkban és közös-szilárd elszánással útját nem álljuk ennek a cinikus, antihumánus, antidemokratikus, író- és irodalomellenes, következményeiben helyrehozhatatlan károkat okozó elméletnek, melynek csak közbülső eredménye a középszerű irodalom. A kategorizált írók vonzáskörzetekre oszlottak, nem szűnő irodalompolitikai segédlettel, mely még az elrendeződésükbe is beleszólt, nem mondván le agresszív rendezői szerepköréről, önlétét igazolandó koncepcio- nált elmélete birtokában. Az így megszerveződött vonzáskörzetek fő jellemzője a frázisos elvtelenség, legtöbbször a modernség álarca mögött. És ezek a - nevezzük nevén a gyereket! - klikkek, nem csekély erejű-hatalmú hinterlanddal bírnak: a kritikában, mely elhallgat és zajosan fölmagasztal, halálra ítél és halottaiból föltámaszt; a kiadókban és a szerkesztőségben, melyek elfogadnak és elutasítanak, kiadnak és megjelentetnek, segéderőként már-már önálló „kishatalommá” vált terjesztői hálózattal, s már nem az érték lesz fontos számukra, hanem a jelenlét biztosítása, esztétikai értékítélet nélkül már csak két indoklást ismernek: igen és nem; a rádióban és a televízióban, a színházakban és a filmgyártásban, melyek szüntelenül látható és hallható erővel a létezés látszatát keltik a jelenléttel. E hinterland- nak még arra is van lehetősége, hogy a kihullottak pótlására új írókat kreáljanak, toborozzanak, besorolván őket már indulásukkor e kategóriákba, nemegyszer elegendő föltételül szabván, hogy védencük írjon, már-már mindegy is hogy mit, mert a csakírás is elegendő föltétel a jelenlét igazolására. Félelmetes erejű hinterland ez, példátlan feladatok elvégzésére is alkalmas; többek között arra is például, hogy tevékenysége következményeként temetővé váljék a magyar irodalom egykor virágzó kertje, az értékek temetőjévé, amelyben már nem az a gond, mi volt, hogy minden virág virágozzék, hanem az az elv vált gyakorlattá: az én temetőmben csak az én virágom virágozzék, és csak nekem. Mindegy is, hogy milyen növény hozza a virágot, csak virágozzék! S mert tudatlan a kertész, virágot lát csak, és nem tudja, hogy a gaznak is van virága, láthatóságában nemegyszer még pompázatosán szép is, ha mérgezőn illatozik is, hozzá meg még gyorsabban is női és még ápolást sem igényel, most már abban leli beteg-torz lelke gyönyörűségét, hogy öntözi, mit száradnia kellene hagynia, s irtja, mit ápolnia lenne kötelessége. 295
