Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A közgyűlés jegyzőköny ve telnek, de szerkesztőknek és kritikusoknak, terjesztőknek és esztétáknak mintha csak iszonyuk lenne az élő magyar irodalom iránt hogy a színházak és a televízió ebbéli undorát ehelyt már ne is emlegessük. De az irodalmi gyakorlat szerkezetének javítása, önmagában, a stílusbeli és tartalmi bajokon sem változtatna. Nem tudná visszaszorítani az érthetetlen, cselekménytelen, unalmas, a csemegéző, vájkáló, iszonytató, a deviáns, élet- és társadalomellenes könyvek áradatát, állandó zajos reklámját, buzgó terjesztését, gyönyörtől ájult méltatását. Vagyis: a szerkezetet föltétlenül meg kell változtatni, illetve, a már megtörtént változásokat részben elismerni, bealkalmazni, továbbfejleszteni - de közben tudnunk kell, hogy ez csak eszköz. A lényeg az utóbbi negyedszázadban kialakult művészeti-eszmei felfogás, értékítélet zűrzavarának megszüntetése lenne. De egyáltalán: hogyan jöhetett létre ez a gyakorlat, mely naponta süvöltve, rikoltva, röhögve csúfolja a Magyar Népköztársaság hivatalos, preferált, és új meg újabb állásfoglalásokban megerősített eszményeit?!... Élünk egy társadalmi rendszerben, mely a munkát, a családot, a becsületet, az állóképességet, a szebbre-jobbra törekedést eszményíti, ugyanakkor zu- hatagban kapjuk a kultúrtermékeket, miknek többsége számunkra nem- csakhogy idegen és közömbös, hanem értéktelen és szenny... Ez, barátaim, az elmélet és a gyakorlat, a kulturális irányítás és végrehajtás közötti skizofrén hasadás révén jöhetett létre. Felteszem, hogy a kultúrpolitika nem ezt akarta. Emlékezhetünk, mennyire igényeltük a nyitást az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, mely a külvilág más, új értékeit szándékolta beengedni a hazai művészeti, szellemi életbe. De azok mellett bejöttek a nyugati „kultúripar” kérészéletű divatjai, amiknek nyomán az értéktelen felértékelődött, az eszméletlen megeszmé- nyítődött. S ezek a hullámok végül is pacallá mosták a felfogást, az értékítéletet. Annyira, hogy például ma már bármely pályakezdő kritikus, esztéta, sőt, alkotó kapásból kiselőadást tud tartani arról, hogy miért avultak el irányzatok, sőt eszmények, mikhez az élő magyar irodalom egy része, igaz, egyre csökkenő része, még mindig ragaszkodna, botorul - s hogyan váltak értékekké az elit kísérletek: maga a kísérlet... Kiselőadást tud tartani, ha hisz benne, ha nem, mert szinte bizonyos, hogy különben el sem indulhat pályáján. Es ennek számos, összefüggő, egybebonyolódó oka van, ám nem hiszem, hogy e tiszteletreméltó körben taglalni kellene. Hadd említsek csak 291
