Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)

A közgyűlés jegyzőkönyve

A másik Magyarország hangja

egyet: a többévszázados magyar kisebbrendűségi érzést, s a vele óhatatlanul párosuló nyugatimádatot... Többévszázados, mondom, ahogyan a jelen helyzet is évtizedek során alakult ki - de most gátját lehetne vetni. Először, mert az elaljasult kultúrszemetet, meg a közönségtől elfordult elitmunkákat odaát is elunták. Másodszor, mert idehaza is nyilvánvalóvá lett, hogy a változtatás minden további halogatása beláthatatlanná növeli a bajt. S nem csupán magában az irodalomban. Szaporodó elemzések igazolják, hogy e haza lakossága milyen mértékben vált közönyössé, ugyanakkor a szerzés és a hedonisztikus örömök hajszolójává. Egy legújabb felmérés pedig kimutatta, hogy gyermekeink két dolgot tartanak nagyon avíttnak: tanulni ifjúkorban és dolgozni felnőttkorban.

Az egyre eszeveszettebb folyamat megállítása, megfordítása tehát olyan program, amelyhez bízvást társulhatna mindenki, aki a vészt fölismeri: szerző és szerkesztő, kritikus és terjesztő, irányító és végrehajtó, propagátor és esztéta.

Nem lesz könnyű munka - ha egyáltalán nekiveselkedünk s nem ígérkezik rövidnek: eltart körülbelül addig, ameddig a mai helyzet kialakult.

Az indítás szerintem, elvi, eszmei kell, legyen: hitet kell tennünk az emberi nem létét fönntartó alapvető erkölcsi és emberi értékek mellett. Amikhez a magyar irodalom mindig ragaszkodott, s amiket az élő szocializmus is fölvállalt.

Egyidejűleg elemezni kell a mai helyzethez vezető folyamatot, meg kell állapítani a hibákat. És ebben mi, írók lehetünk kezdeményezők, de az elhatározó lépést az irányításnak kell megtennie. Pozicionális helyzeténél fogva. Az ország írótársadalma nem kérdőjelezi meg a kultúrpolitika alkalmasságát, tisztában van a súlyarányokkal, ehhez azonban most a kulturális, ideológiai vezetésnek lépnie kell. Ahogyan például az MSZMP mostani, novemberi határozata elemzi a gazdasági helyzetet, föltárja a bajokat és megállapítja a felelősséget, ugyanúgy kell cselekednie a kultúrpolitikának is. Mert a csernobili katasztrófa okait közreadó jelentésben is az volt a megnyugtató, hogy nem elfedték, hanem föltárták a felelőtlenséget, hozzá- nemértést, hanyagságot.

Igen, a ténymegállapításnak nemcsak szerkezetváltoztatási, nem csupán elvi, hanem személyi következményei is kell, legyenek. Itt évtizedeken keresztül kemény „boszorkányüldözés” folyt. És folyik. Mindnyájan sorolni tudnánk a személyeket, kiket egymásután fogtak „ollóba”, „neveztek ki” nacionalistának, tehetségtelennek, botrány okozónak, vagy hajszoltak bele ter292