Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja hadakozni támadt kedvük, hát a szemét, a bel- és külföldi ponyva burjánzása ellen hadakoztak. Ok tudták, hogy irodalom nem lehet irodalomnak a konkurense. Vagy ha mégis, akkor jó értelmű, hasznos, ösztönző az a konkurencia. Azt is tudták, hogy a világirodalom terjedelmesebb az egyes nemzeti irodalmaknál, azért egészen természetes, hogy mindenütt több külföldi művet adnak ki, mint hazait. Egyébként Illyés Gyula is elvetette az efféle teljesen hamis érdekből, értelmetlen féltékenységből származó könyvelői, statisztikai összehasonlítgatást, számolgatást, már ő is provincializmusnak minősítette. Bárány Tamás és ez az egész tendencia - minden bizonnyal Hubay Miklósnak az ÉS egy tíz év előtti számában megjelent eszmefuttatására támaszkodik. Hubay ott fölvetette a kérdést, idézem: „hányán élnek Magyarországon a külföldi irodalom hasznosításából? És hasonlítsuk össze: hány embernek ad kenyeret vagy mellékkeresetet a magyar irodalom idegen nyelvű terjesztése? Vagy nézzük meg ugyanezt a költségvetésben..., mibe kerül nekünk a behozatal, a sokszor százezres példányszámban való terjesztéssel (amely sohasem nyereség)” - itt megszakítom az idézetet és közbevetem a köztudomású tényt, hogy igenis mindig nyereséges a százezres példányszám, de már az 50-60 ezres is, legalábbis, ha elkél - folytatom az idézetet: „...és ezzel szemben mit fordítunk a szellemi exportra? Nem tudom, hogy száz az egyhez vagy ezer az egyhez lehet-e a kettő között az arány. Holott épp fordítva kéne tennünk.” Idézet bezárva. Hubay meglehetősen abszurd kérdésföltevését és követelését arra a még abszurdabb tételére alapította, hogy a magyar irodalom az aranykorát éli, míg az általa gunyoros idézőjelbe tett kortárs külföldi irodalom egyre romlik. Határainkon túl, írta, „minden népnek megvan - bevallottan is - a maga sok gondja-baja és nemigen tudnak fölébe ívelni ennek az íróüstökösök, sem pedig újszerű, lendületes irodalmi tendenciák.” Elég könnyű volt a meglehetősen képtelen okfejtéssel vitába szállnom ugyancsak az Elet és Irodalom hasábjain. Megkérdeztem: „Volt-e valaha is vagy van-e most bárhol a világban nemzet, amely több szellemi és anyagi energiát áldozott, illetve áldoz az irodalom »exportjára«, mint »importjára?« - ha már ezen a területen is bevezettük a kereskedelmi kifejezéseket.” Kértem: „Űzzük el tájainkról a kettős könyvelés szellemét. Mert errefelé sajátos értelme van a tartozik-követelnek: valamennyi nép tartozik - elsősorban önmagának! - a világirodalom befogadásával, de saját irodalmának kinti befogadását nem követelheti, mert annak eredménye csak nevetség, 278
