Kiss Gy. Csaba - Szilcz Eszter (szerk.): A másik Magyarország hangja. Dokumentumok az Írószövetség 1986-os közgyűléséről - RETÖRKI könyvek 16. (Lakitelek, 2016)
A közgyűlés jegyzőkönyve
A másik Magyarország hangja Most pedig már tényleges hozzászólásom következik. Itt is rímel a dolog Fekete Sándor szavaira. Nem tudom, ez neki jó-e. Feleségem öt évvel ezelőtt lebeszélt arról, hogy részt vegyek az akkori közgyűlés munkájában, tekintettel a minden család számára drága szombat- vasárnapra. Idén ez csak részben sikerült, s most, szombat este, amikor holnapi beszédemet fogalmazom, csak remélhetem, hogy nem ébredek vasárnap olyan hírekre, amelyek minden eltervezett és kimondott szavamat új fénybe, illetve sötétségbe burkolják. Feleségem az idén kifejtette, hogy ne szóljak hozzá a vitához, különben tíz évig megint koplalni fogunk: vegyem végre tudomásul, hogy ebben az országban élünk. Ő háztartásbeli, megteheti, hogy így beszéljen. Én a magam részéről elhatárolom magam az ilyen demagógiától. (Derültség.) Úgy tetszik, tíz évig mindnyájan úgyis koplalni fogunk egy kicsit, akármilyen körből, sáncból, szférából szóltunk is hozzá a meglehetősen lehangoló alapkérdésekhez. Ha azt mondom, hogy sok hozzászólóval egyetértettem, nem sokat lendítek a közgyűlés munkáján. Inkább talán úgy fogalmazok: minden hozzászóló mondandóját - úgy vélem - megértettem és átéreztem, s a többség becsületes jobbító szándékát nem vonom kétségbe. Az irodalom okos politikát, a politika okos irodalmat kíván. Én inkább bölcset kívánnék, az ország érdekében. Annak kívánságát, hogy - Hubay Miklós célzására hivatkozva - emitt Kölcseyk és Eötvösök, amott legalább Deák Ferencek, ha már nem Kossuthok foglaljanak helyet. Kezdhetném a legelején, az alkotmánnyal, melyet jó volna megszívlelni és betartani, jó volna egy szilárd, demokratikus, tiszta közéletből kiindulva hivatkozni jogokra és kötelességekre. Azonban valljuk meg, olyan zavaros a kialakult helyzet, hogy a többséget képviselő, egyik szekértáborba sem tartozó egyén úgy érezheti, sakkfigura egy véget nem érő játszmában, ahol a lépéseket jó előre borítékolták. Az egyén átérzi történelmi felelősségét, de egyszerűen nem kínálkozik a számára kapcsolódási pont, mert nem cselekvési programokról esik szó, hanem különböző érdek- csoportok önigazolásáról. Többször emlegették itt a szakadékot a politika és irodalom között. Én ezt a szakadékot nem annyira érzékelem, mint inkább az alapvető, józan nézetazonosságot mind a végcélok, mint a helyzet megítélésében. Csupán a módszerek kérdésében van érdemi vita, de ez igen lényeges különbség. Mi, írók tíz, húsz, száz, kétszáz éve is nagyjából ugyanazt haj260
