Kukorelli István - Tóth Károly (szerk.): A rendszerváltozás államszervezeti kompromisszumai - RETÖRKI könyvek 13. (Lakitelek, 2016)
Kukorelli István: Adalékok az alkotmányos rendszerváltozásban közreműködő, 1985/90-es Országgyűlés történetéhez
A RENDSZERVÁLTOZÁS ÁLLAMSZERVEZETI KOMPROMISSZUMAI 2. Az Országgyűlés az egypártrendszer utolsó évében (1988) Az 1988-as év az Országgyűlés „reneszánszának” az éve. Nevezhetném ezt az évet az egypártrendszerű szuverenitás (főhatalom) és a parlamenti szuverenitás (főhatalom) közötti küzdelem első menetének, amelyben a politikailag az egypártrendszer által meghatározott parlament már feltámadni látszik. 1988-ban nyilvánvalóvá vált, hogy a régi hatalmi struktúra lebontása és az új felépítése során a népszuverenitás és az azt formálisan megtestesítő parlament a hatalomgyakorlás fókuszába kerül. Rendkívüli módon megnőtt a társadalmi igény a politikai képviselet iránt, az ősszel társadalmi vitára bocsátott választójogi törvény tervezetét, amely még az egypártrendszerre épült, a közvélemény lesöpörte az asztalról. A politikai képviseletet pártok és civil társadalom nélkül nem lehet elképzelni. Az év fordulójára ez a politikai környezet kialakulóban van, maga az Országgyűlés legalizálja a civil társadalmat az egyesülési törvénnyel utolsó ülésszakán (1989. évi II. törvény). 1988 végére tehát társadalmi igény egy más összetételű politikai képviselet, ehhez képest a létező magyar Ország- gyűlés az 1985-ös választásokon az egypártrendszer feltételei között létrejött képviseleti szerv. A társadalom új politikai szerveződései az év második felétől nyilvánosan vitatják a parlament legitimitását, bírálják működésének rendellenességeit (különösen a Bős-Nagymaros feletti szavazást).20 A képviselőkkel szembeni visszahívási indítványok is jelzik a bizalom hiányát. Konkrét javaslatok hangzanak el a parlament feloszlatására, egy új alkotmányozó nemzetgyűlés megválasztására. 1985-ben a választásokat vizsgálva személyes véleményem volt, hogy ez a parlament már nem a régi, mert a reform hozadéka következtében olyan összetételű lett, amely átmenetet jelentett a professzionista képviselet és 20 Az Országgyűlés a Bős-Nagymarosi beruházás helyzetéről szóló tájékoztató vitáját 1988. október 6-7-i ülésén vitatta meg. A döntés a 30. ülésen született meg, a képviselőket „felállással” szavaztatta a házelnök. ON 2461-2464. p. 317-en mellette, 19-en ellene szavaztak, 31-en tartózkodtak. Lásd továbbá Havas Henrik: A Bős-Nagymaros dosszié, avagy egy beruházás hordalékai. Kódex Rt., Budapest, 1988. A döntés során számos házszabály sértés történt (például a házelnök a név szerinti szavazást nem rendelte el, és az ügyrendben ismeretlen formában, „felállással” szavaztatott). Stadinger István házelnök eljárásáról szóló „szakvéleményemet”, miszerint a parlamenti döntés legitimációja jogilag vitatható, közli Havas Henrik könyve, 32^11. p. 26
