Kukorelli István - Tóth Károly (szerk.): A rendszerváltozás államszervezeti kompromisszumai - RETÖRKI könyvek 13. (Lakitelek, 2016)
Tartalom
A rendszerváltozás több síkon zajlott: átalakult a közjogi intézmény- rendszer, a politikai berendezkedés, a gazdaság és a társadalom. A rendszerváltozással szemben megfogalmazott egyik bírálat éppen az, hogy túlságosan közjog- és intézményközpontú volt, a társadalmi és gazdasági folyamatok átalakítása átgondolatlanabbul, spontán tényezők és nem minden esetben méltánylandó magánérdekek hatása alatt zajlott. Ugyanakkor hadd kockáztassam meg azt a - közjogásztól, egykori alkotmánybírótól talán nem váratlan - véleményt, hogy a rendszerváltás közjogi értelemben a leginkább egyértelműbb siker; az akkor megteremtett alkotmányos berendezkedés, intézményrendszer nagy része kiállta az idő próbáját. A rendszerváltozás nem egy pillanat műve, hanem hosszabb folyamat eredménye volt. Ez a folyamat már jóval az előtt elkezdődött, hogy a szélesebb közvélemény számára láthatóvá vált volna. Mint a tizenkilencedik századi reformkorban, úgy ebben az átmenetben is sok kiváló jogász vállalt úttörő szerepet, akik rajtahagyták kezük nyomát az új közjogi építményen, még akkor is, ha nem feltétlenül az általuk javasolt megoldások nyertek végül elfogadást. A vita tovább folyik, de immár nem a napi politika, hanem lassan inkább a jogtörténeti tudományok keretein belül: milyen legitimáció birtokában alakította ki a rendszerváltó elit azt a közjogi berendezkedést, amelyet azután az 1990. évi első szabad választások „csak” mintegy szentesítettek?; nem lett volna-e érdemes közvetlenül választott, erősebb hatáskörrel rendelkező köztársasági elnöki intézményt bevezetni?; vagy éppen kétkamarás parlamentet?; és még sorolhatnám azokat a kérdéseket, amelyeket nem lehet, és nem is szabad végleg lezárni. Az, hogy ezt a könyvet az Olvasónak ajánlom, nem értelmezhető úgy, hogy ezekben a vitákban állást foglalnék. (Hacsak az nem tekinthető annak, hogy igazságügyi miniszterként annak az Alaptörvénynek a végrehajtásán munkálkodom, amely a rendszerváltáskor megalkotott közjogi intézményi berendezkedést lényegében átvette az előző, átmeneti alkotmányból.) A huszadik századi magyar irodalomtörténetből ismert a „népi” és az „urbánus”, vagy „nyugatos” írók fogalma. Itt azonban két olyan mélyáramlatról van szó, amelyek az egész magyar szellemi életen, így a jogtudományon is végigvonulnak. így nem haboznék két szerzőnket „népi” közjogásznak nevezni. Mi jellemző erre a szellemi és emberi attitűdre? Lehet, hogy elég lenne annyit mondani: Lakitelek szelleme mindkettőhöz közel áll. Mindketten vidéki származásúak, akik nem lettek hűtlenek ahhoz a vidékhez, ahonnan elindultak. Sőt, munkásságuk nem is érthető meg A RENDSZERVÁLTOZÁS ÁLLAMSZERVEZETI KOMPROMISSZUMAI 10
