Kukorelli István - Tóth Károly (szerk.): A rendszerváltozás államszervezeti kompromisszumai - RETÖRKI könyvek 13. (Lakitelek, 2016)
Tóth Károly: Az Országgyűlés problémái(alkotmányozó nemzetgyűlés)
Tóth Károly: Az Országgyűlés problémái legitimációra”, hiszen őket eleve a kormány hívta tárgyalni, s mivel a kezdeményező a „hatalom” volt, ez önmagában is „legitimálta” a másik oldal résztvevőit. Hazánkban is lényegében hasonló volt a helyzet. Mint korábban már említettük, az MSZMP Központi Bizottsága az Új Márciusi Front felhívásáról 1989. február 11-én elfogadott állásfoglalásában leszögezte: „2. ... A Központi Bizottság támogatja egy olyan politikai egyeztető, konzultációs fórum létrehozását, melynek alapvető feladata, hogy folyamatos politikai párbeszéddel segítse az új alkotmány és a választásokról szóló törvény kidolgozását”, sőt, 1989. április 8-ra „politikai egyeztető fórumot” előkészítő megbeszélésre már meg is hívott néhány szervet. - Ez önmagában is nyilvánvalóvá tette, hogy az MSZMP „támogatja” a politikai konzultációkat, a politikai „párbeszédet”. Az ellenzéki (EKA-) tárgyalásoknak ténylegesen nem volt szüksége közvetlen közjogi legitimációra, hiszen az ott hozott döntéseik nem jártak közjogi hatásokkal, nem kötelezték pl. az állami szerveket azoknak megfelelő intézkedésekre (jogszabályok kibocsátására), hanem „társadalmi” súlyuk volt jelentős: komoly politikai véleménynek, figyelembe veendő „közakaratnak” minősültek. A „nemzetivé” szélesedett (NKA-) tárgyalások viszont azzal az igénynyel léptek föl, hogy az ott született döntéseket a megfelelő állami-hatalmi szervek öntsék kötelező jogi formába, azaz alkossanak róluk jogszabályokat, vagy tegyenek azoknak megfelelő intézkedéseket. - Világos, hogy ebben a helyzetben szükség volt valamiféle „közjogi legitimációra”, amely erősebbé teszi egy társadalmi ajánlásnál a tárgyalások során kialakított közös álláspontot. Hogy honnan ered az NKA-tárgyalások legitimációja? Talán furcsának tűnhet, hogy ezt maga az MSZMP „alapozta meg”, azzal, hogy politikai egyeztetésre hívta, azaz „tárgyaló partnernek” ismerte el a különböző - köztük ellenzékinek minősülő - társadalmi szervezeteket is. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy ekkor még formálisan hatályban volt a Magyar Népköztársaság Alkotmányának (az 1949. évi XX. törvénynek!) a 3. §-a, amely szerint „A munkásosztály marxista-leninista pártja a társadalom vezető ereje”. Bár ennek az előírásnak tényleges jelentősége a nemzetközi és hazai társadalmi-politikai viszonyok jelentős átalakulása miatt nagyon meggyengült, mégis, mivel formálisan hatályban volt, legalább is teljes semmibe vétele nem lett volna kockázatmentes. 103
