Kávássy János Előd: Nyugati szélben. Adalékok a magyar-amerikai kapcsolatok 1989-es történetéhez; gondolatok a kelet-európai és a magyar rendszerváltáshoz - RETÖRKI könyvek 11. (Lakitelek, 2015)
„És egyszer úgyis meg kell csinálni”
Nyugati szélben ám mindkettő esetében kijelenthetjük, hogy ezek a hatalmon lévők politikai tőkéjét gyarapították, s nem az ellenzéket erősítették.) A rendszervált(oztat)ásért folyó politikai, hatalmi versenyfutás utolsó, legintenzívebb, s immár nyílt szakaszában a tabudöntés és mítoszrombolás egyszerre volt jelen a remitizálással és mítoszteremtéssel - az első, s talán legerősebb tabu vagy mítosz 1956 kérdése volt. Az ellenforradalomnak hazudott forradalom és szabadságharc pártszerű (át)értékelésének kérdése a „kádártalanítás” következő, Nagy Imre újratemetéséhez viszonyítva köztes, logikus lépése volt: a fizikai elszakadás után megkezdődött az ideológiai elhatárolódás is mindattól, amit Kádár negatív szimbólumként jelenített meg. Az ellenzéki erők tényszerűleg szubjektív, ám erkölcsileg támadhatatlan nar- ratívájával szemben az MSZMP KB már a Történelmi Albizottság felállításakor a bevett eszköztárhoz nyúlt: szakmai kérdéssé igyekeztek tenni egy politikai (s egyben erkölcsi) kérdést. Miközben az MSZMP-vel szembenálló erők a saját hőseiket és mítoszaikat igyekeztek (egyre hangosabban) kanonizálni, a párt maga a rekanonizálás dilemmáival szembesült. A fentebb már a már folyó diskurzusba, ahol azután már nem a határ megnyitásának kérdéséről, hanem annak „hogyanjáról és mikorjáról” tárgyaltak. Az NDK-s menekültek visszatartását Kovács László értékelésében a korábbi magyar külpolitikai lépések logikailag kizárták - így a „kiengedés ötlete” volt az egyetlen reális alternatíva. Kovács álláspontja az volt, hogy Horn Gyula külügyminiszterként mindezt saját felvetéseként képviselte Németh Miklós felé, s nem igaz, hogy félt volna a szovjet reakciótól, ahogy később a valahai kormányfő állította; ráadásul a döntést első körben egy 5-6 fős kabinetülés hozta meg, s csak azután döntött a kormány. A békés, incidensmentes megoldáshoz pedig - minden visszaemlékezés szerint - a fentiek mellett Horváth István belügyminiszternek és Székely Jánosnak, a Határőrség parancsnokának együttműködése is kellett. (Már volt egy incidens, amikor egy háromfős család a zöld határon próbált meg átkelni, s az apa rátámadt a magyar járőrre - félve, hogy az lőni fog -, a fegyver elsült, a férfi meghalt.) Mindeközben Kovács László már egyrészt kétnaponta tárgyalt Kozma atyával, kérve, nyugtassák az NDK-sokat, hogy azok „ne törjenek ki”, másrészt kérte az NSZK budapesti nagykövetét, hogy jelezze az NDK-s menekülteknek, hogy ki fogják engedni őket. Ezzel párhuzamosan a szovjetek jelezték, hogy e kérdés számukra a két német állam és a Magyar Népköztársaság saját ügye. Végül Kovács két nappal a határnyitás előtti délután, egymást követően (másfél-két órán belül) tájékoztatta az NDK, az NSZK és a SZU nagyköveteit. Az NDK nagykövete, Oskar Fischer először saját, majd Erich Honecker személyes levelét hozta, követelve, hogy Horn állítsa le mindezt. A magyar választ Grósz, Nyers, Horn, Kovács és Thürmer együtt szerkesztették, és tudatosan csak a határ megnyitásának reggelén juttatták el az NDK nagykövetének - minimalizálva így annak diplomáciai mozgásterét. 134
