Lóránt Károly (szerk.): A rendszerváltáshoz vezető út. Gazdaságpolitikai visszaemlékezések - RETÖRKI könyvek 7. (Lakitelek, 2015)
A gazdasági rendszerváltáshoz vezető út - Lóránt Károly: A gazdasági rendszerváltáshoz vezető út
A rendszerváltáshoz vezető út szorgalmazta az adósságkönnyítést, mindenekelőtt azzal érvelve, hogy nettó forrásbevonás, vagyis tényleges kölcsönzés nem történt. Az eladósodás a világgazdaság működési zavaraiból fakad, ezekért a zavarokért azonban a fejlett (hitelező) országok is felelősek, tehát jogos, hogy miután a nemzetközi eladósodásból fakadó előnyöket (a nettó tőkeáramlás feléjük irányuló megfordulását) élvezték, a megoldással járó áldozatvállalásból is vegyék ki a részüket. Az adósságkönnyítés kérése ellen mindenekelőtt a Nemzeti Bank vezetői és más pénzügyi szakértők érveltek, mert megítélésük szerint az átütemezési megállapodás létrejöttéig, ami két-három esztendőt is igénybe vehet, az átütemezést kérő országban jelentős GDP-veszteség következik be, és az addig kivívott exportpiaci részesedések is összezsugorodnak. Az átütemező országok hitelkockázata rendkívüli mértékben megnő, és csaknem teljesen megszűnik a tőkebeáramlás. Az adósság-átütemezés különben is csak a törlesztések esedékességét halasztja el, a lejárt hitelek utáni megnövekedett volumenű - többnyire szigorú szankciókhoz kötött - kamatfizetési kötelezettség változatlanul terheli a folyó fizetési mérleget. A Nemzeti Bank akkori vezetője, Surányi György kijelentette, hogy: „Számunkra a lengyel út semmiképpen sem követhető.”87 A miniszterelnök, Antall József a bankárok érvelését fogadta el. Későbbi, a Világbanktól szerzett értesüléseim szerint a rendszerváltás kezdetén az adósságkönnyítés Magyarország számára reális lehetőség lett volna.88 Ma is az a véleményem, hogy a német újraegyesítés eufóriájában Antall eredményesen kérhette volna a németeket, járuljanak hozzá az adósságterhek csökkentéséhez. Az akkori tizennégymilliárd dolláros nettó tartozásunk csak mintegy tizede volt annak a pénznek, amit az újraegyesített németek a volt NDK-ra évente költöttek. A magyar kormány ragaszkodott a „Pacta sunt servanda” elvéhez, vagyis hogy a szerződéseket teljesíteni kell, de hivatkozhattak volna a vis major esetére is, ahogy a lengyelek tették. 87 Magyar Nemzet, 1991. márc. 21. 88 A Világbank Magyarországi képviselőivel a SAPRI-vizsgálat keretében a kilencvenes évek második felében kerültünk kapcsolatba, és informális beszélgetések során nem zárták ki az adósság-elengedés és átütemezés lehetőségét, mint ahogy az a lengyel esetben is történt. 116