Fricz Tamás - Halmy Kund - Orosz Timea: A politikai túlélés művészete. Az MSZMP/MSZP hatalomátmentésének természetrajza: érvelés és gyakorlat (1988-2010) - RETÖRKI könyvek 6. (Lakitelek, 2014)
III. 1994-2010 - Fricz Tamás: A szocialisták átmentették a kádárizmust
A politikai túlélés művészete Végül a 7. tábla a nemzeti öntudatra kérdez rá, s a válaszok ismét jól tükrözik a kádárizmus fennmaradásával kapcsolatos korábbi megállapításainkat. Amíg a Fidesz-KDNP szavazóinak 51 százaléka teljes mértékben büszke arra, hogy magyar, 53 százaléka teljes mértékben Magyarországot választaná hazájának és csak 3 százalék egyáltalán nem, addig az MSZP-s körben a megfelelő százalékok sorrendben: 36, 39, illetve 8. A posztkommunista, kádárista világkép egyik lényeges eleme az internacionalizmus, a nagyhatalmaknak való megfelelési kényszer és ezzel párhuzamosan a nemzeti szempontok, a nemzeti identitás elhanyagolása; e 2014-es felmérés jól mutatja, hogy az MSZP még 23-25 évvel a rendszerváltás után is (!) fenn tudta tartani ezt a szemléletmódot. Tény ugyanakkor, hogy a velünk élő kádárizmus a jobboldali tábor tagjaira is hatással volt és van, hiszen körükben is fellelhetők a szocialista világkép egyes elemei. Fontos ezen a ponton kiemelni, hogy természetesen sem az MSZMP, sem az utódpárt MSZP nem lett volna képes a kádárizmust a demokráciába mintegy „átemelni”, ha a Kádár-rendszer egy olyan totális diktatúra lett volna, mint mondjuk a Ceauşescu-fâle román politikai önkényuralom. A Kádárrendszer, az úgynevezett „gulyáskommunizmus” titka és legnagyobb veszélye éppen az volt - természetesen az 1956-1963 közötti megtorlások után -, hogy egyes elemeiben elviselhető, sőt időnként látszólag élhető volt. A Kádár-korszak mindenből adott „egy kicsit”: egy kevés magánszabadságot, egy kevés jólétet, egy kevés utazást egy kevés vállalkozást, egy kevés szórakozást, egy kevés kritizálási lehetőséget stb., de mindent látható korlátokkal és szabályokkal. Utólag, történelmi távlatból már jól látszik: a demokrácia stabilizálódása, megerősödése szempontjából éppen ez a nyúlós-nyálkás, bőrre tapadós rendszer volt a legveszélyesebb. Ugyanis a magyarnál jóval keményebb szocialista-kommunista diktatúráktól, mint amilyen az említett román, vagy éppen a Gustav Husak-féle csehszlovák, illetve az Erich Honecker-féle keletnémet, sokkal könnyebb volt lélektanilag megszabadulni, hiszen gyakorlatilag nem mutattak fel semmilyen olyan „erényt”, pozitív vonást, amihez érdemes lett volna ragaszkodni az embereknek. A Kádár-rendszerben viszont valóban voltak a diktatúrát enyhítő, elviselhetővé tévő elemek, volt látszatszabadság, látszat-jólét, látszat-piac és látszat-élet. Ez a „vegyes” modell valóban egyfajta hungarikumnak számított a szovjet táboron belül; nem véletlenül nevezték a nyugati közvéleményben Magyarországot a kommunizmus legvidámabb barakkjának. 340
