M. Kiss Sándor (szerk.): Rendszerváltás 1989. 15 tanulmány - RETÖRKI könyvek 2. (Lakitelek, 2014)
II. fejezet
Halmy Keve Kund tanulmánya 2. A demokratikus jogállam problémája Amit valódi sikerként könyvelhet el valamit az utókor az 1980-as évek végének nagy közép- és kelet-európai változások örvénylésének korszakából, az a jogállamiság irányába tett hathatós lépések sikere, a demokratikus közösségi kontroll megjelenése. Ennek legfontosabb összetevői a pluralizmus és a szabad, demokratikus választások megteremtése, a hagyományos hatalmi ágak szétválasztása, és a párttól (pártoktól) független intézmény- rendszerek és államigazgatási struktúra kialakítása és működtetése. Ezeket az elviekben kitűzött célokat sok tekintetben gyakorlati megvalósulás is követte. Siker ez annak ellenére, hogy számos érv, illetve spontán akarat-megnyilvánulás mutatott abba az irányba, hogy létjogosultsága lett volna annak az elmulasztott lehetőségnek, melyet ez az Antall Józseftől származó kijelentés ragadott meg a legjobban: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Nagyjelentőségű kijelentés ez, melyről azóta bebizonyosodott, hogy találó: nem volt meg a bázisa az erőszakos, ha úgy tetszik, forradalmi jellegű hatalomátvételnek, a szocialista nómenklatúra ilyen erejű megdöntésének. Nem azért, mert a társadalmi csoportokból hiányzott a szándék, sokkal inkább az erő és az energiaforrás nem állt rendelkezésre. A „forradalom” elmaradása'a következő három fő okra (ok-csoportra) vezethető vissza. 1. Minden politikai hatalom az egyeduralkodó párté volt, az állami vagyont pártirányítással kezelték, a kormányzati-közigazgatási és a bürokratikus apparátus szintén alárendelt viszonyban volt. A pártelit és a bürokratikus elit tehát egyazon hatalmi centrumot jelentett, csakúgy, mint a kommunista-szocialista értelmiségi elit, mely ugyan bizonyos megnyilvánulásaiban alternatív irányokba is mutatott, de közülük kerültek ki azok a ret- rográd, ortodox marxisták is, akik szintén az MSZMP hatalmi centrumát erősítették. A nyolcvanas évek legfrissebb, leginkább energikus és korszerűen gondolkodó magyarországi elittömbjét a technokrata gazdasági-politikai generáció képezte, akik véleményéhez, törekvéseihez előszeretettel csatlakoztak a fiatal párt- és KISZ-káderek is. Talán ők képviselték a hatalom berkein belül azt az alternatív jelenséget, melynek legtöbb kapcsolódási pontja volt az ún. „demokratikus ellenzékhez”. Hangsúlyozni kell, hogy a technokraták
