Riba András et al. (szerk.): Hatalmi grémium. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei (1989. február 3. – 1989. június 9.) RETÖRKI Források 5. (Budapest, 2023)

Ajánlás

Ajánlás

Egy év híján négy és fél évtized történetével kellett szembe néznie az MSZMP éppen aktuális vezetőinek 1989-ben.

Az 1945. novemberi választások után az elődpárt egy nagykoalíció tagjaként lett a hatalom részese, háta mögött a „nagy Szovjetunióval". 1947-ben már koalícióképző és -vezető erőként hozzáláthatott a pártállami struktúra kiépítéséhez. Az 1956. októberi-novemberi „kitérőt" követően immáron Kádár János irányításával az „emberarcú" pártállam rekonstrukciója indulhatott el, amely hatalmi ambícióit tekintve az 1972-es alkotmánymódosítás után teljesedett ki.

Keveset beszélünk róla, pedig a téma szerves tartozéka, hogy a kádári „győzelemmel" szinte egy időben mutatkoztak meg a szerveződő ellenzék kontúrjai az 1972-es-1973-as március 15-i tüntetések formájában.

A folyamatosan jelenlévő válság - amelyre Kádár baloldali ellenzéke is reagált - nem utolsó- inkább elsősorban a Szovjetunióban lassan, de folyamatosan bekövetkező változások eredményeként (?), következményeként 1985-től fokozatosan erősödött, s a nyolcvanas évek végére a nemzetközi helyzet alakulására, hatására is kulminált.

Az alcímben megnevezett „kimondhatatlan és soknevű bizottság" - bizonyos szellemi és politikai függetlenséget is élvezve - Grósz Károly irányításával (ez az irányultságot is eleve meghatározta) a válság kezelésére, módozatainak kidolgozására jött létre. Tagjai a „kádári konszolidáció" kipróbált káderei voltak, életkoruk függvényeként más-más időpontban csatlakozva a kádári hatalmi-politikai elithez.

A cél közös volt: figyelemmel az adott kül- és belpolitikai helyzetre, ugyan lépésről-lépésre hátrálva, de visszatérésre készen elérni, hogy az új helyzetben is a párt maradjon a vezető erő. A feladat nem volt egyszerű. Végsősoron hátrálás volt ez a '47-es állapothoz, és nem a '45-öshöz - lásd Nagy Imre '56-os politikáját -, miközben meg kellett őrizni a párt hitelét. Ehhez, ha kellett, áttolni a felelősséget a párttól „függetlenített" állami szervekre, az esetleg elkövetett törvénytelenségekért - lásd Nagy Imre és társai perét Kádár János kései „interpretációjában" -, de cél maradt az is, hogy az értékelésben legalábbis részben megmaradjon '56 "ellenforradalmi" jellege is. 9