Rendőri Lapok, 1908 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1908-03-01 / 3. szám
Y. évfolyam. Szatmár, 1908. március hó 1. 3-ik szám. Kizárólag a rendőrfőkapitányi | hiratal tisztikara, rendőr- és ] csendői’legénysége Megjelenik A RENDŐRFŐKAPITÁNYI HIVATAL TISZTIKARÁNAK, RENDŐR- ÉS CSENDŐR-LEGÉNYSÉGÉNEK SZAKLAPJA. mindenhónap / , - .. fí 1-so napjan.| ^ V -T Összeállítja: Tankóczi Gyula főkapitány felügyelete alatt a hivatal tisztikara. A kártya. A minap Budapesten egy lövés dördült el, mely megölte az Országos kaszinó egyik közismert gavallérját — Blaskovics Zdenkó pénzügyminisztériumi titkárt. ' Az a lövés, mely azt a fiatal életet kioltotta, lehetetlen, hogy visszhangot ne keltsen itt, ebben a városban, a hol az a veszedelmes társadalmi betegség a kártyázás annyira elharapódzott. A vendéglőkben, kávéházakban, körökben, kaszinókban a közelmúltban naponként olyan kártyázás folyt és folyik ma is, a melynek olyan differenciái is lehetnek és vannak, hogy ezeknek nyomában minden pillanatban elsülhet itt is egy- egy revolver és elhulhat egy-egy áldozat. Az a kérdés már most, miért van ez igy, miért lehet ez úgy?! Hogy az emberek nemcsak a nyilvános helyeken, hanem még a magán társaságokban is ahhoz az egyedül üdvözítő szórakozáshoz, a kártyázáshoz menekülnek és gyönyörűséggel fosztják ki egymást? Hát olyan züllött, olyan tartalomnélkülí ez a mai társadalom, hogy már az emberek más szórakozást nem is találnak, hogy a legfontosabb és legszükségesebb társadalmi és közgazdasági érdekek előmozdítására alakult köröknek és kaszinóknak valóságos kártyabarlangokká kell lesülyed- niök, hogy magukat fenntarthassák? Ebben a szűk társadalomban, a hol úgy szólván mindannyian olyan jól ismerjük egymást, hogy belátunk egymás tárcájába, az a nagy hazárd játék szinte undorító. Egyik szórakozó helyünkön — nem akarom megnevezni rég időtől kezdve hazárd-játékokban olyan emberek vesznek részt, a kiknek háztartásában — keveset mondok — egy-egy ötven vagy száz koronás veszteség is érzékeny mínuszt kelt. Ismerek olyan urakat, a kik a kártyára alakítják egész ekszisztenciájukat, pedig tudomásom szerint ez a létfentartás még nem udvarképes. Beteg, egészségtelen társadalmi viszonyainkra mutat az is, hogy a legdisztingváltabb társaságokban, a hol egy nagyobb sikert elért kereskedő vagy iparost nem tűrnek meg. ellenben egy szerencsés, úgynevezett „jó“ kártyást megtűrnek és szívesen látják. Ízlés és felfogás dolga. Alikor pedig a mi kisebb körünkben a hírét halljuk egy-egy reggel, hogy X. Y. az éjjel ennyit meg ennyit nyert, a másik X. Y. pedig ennyit meg ennyit vesztett: hát mosolygunk és még szánakozunk is. Pedig szigora büntetést érdemelne mindkettő. Egy közeli városban történt nemrég, hogy egy katonatisztnek le kellett mondani rangjáról, mert egyik tiszttársának olyan összegű váltót irt alá, — mint kezes — a melyet, ha arra került volna a sor, a saját zsebéből nem tudott volna kifizetni. Szigorú, de igazságos büntetés volt ez. Hát minő büntetést érdemelne az olyan ember ki legkedvesebb barátjának utolsó fillérjét nyeri el. Szomorú állapotok. A főkapitányi hivatal elérkezetnek látja az időt arra, hogy a hazárd-já- tókosoknak vétót mondjon és a törvény tejes szigorával üldözze ezeket, szigorú ellenőrzés alá vegye egyelőre azon nyilvános helyeket, melyekben a kártyázás nem szórakozás hanem a látogatók, illetve a játékosok kifosztására van alapítva.
