Reformátusok Lapja, 1896 (4. évfolyam, 1-15. szám)
1896-03-14 / 11. szám
IV. évfolyam. Mátészalka, 1895. márezius 14. 11. szám. E GY HA2TÄRSÄDALMI HETILAP. Márezius 15. Ez a nap nincs vörös betűvel jegyezve a kalendáriumban, nincs beczikkelyezve törvénybe, mint az augusztus 2U-ik napja nincs eltiltva a munka e napon — és még is megünnepeljük nemzetestül, országostul E napot nemzeti ünneppé maga a nemzel tette, önként és nem törvényhozás utján E napon a templomokban hazánkért bűz góbbau imádkozunk, az iskolákban a ta nitás szünetel s iskolai ünnepélyek lelkesítik ifjúinkat, gyermekeinket a szabadság szeretetére. Felkeressük e napon a sza- badságharcz elhullott hőseinek, vértanúinak sirhalmát, emlékeit s gyújtunk régi fénynél uj szövétneket. Felújítjuk e napon a nagy idők emlékeit s a hazaszeretet oltárán fölszitjuk a szabadság szent lángját, hogy az hevítsen bennünket nagy tettekre ! Felkutatom éti is falusi csöndes magányomban a nagy időkből összegyűjtött emlékeimet, nyomtatványaimat. Végig olvasom Szoboszlai Pap István debreczeni szuperintendens imádságát, mit 1849. már- czius fő-én a debreczeni nagytemplomban elimádkozott. Már akkor is nagy ünnep volt ez a nap. így kezdődik az imádság: „Hozzád jövünk népek Ura! nemzeti ünnepet szentelve dicsőítésedre, Tehozzád jövünk ma, megújult nemzet-életünk évnapján; e napon, melyet Te rendeltél, hogy lenne ez a magyar nép között el- fogyhatatlan emlékezetben nemzetségről nemzetségre ..." Végigolvasom Meszlényi Kossuth Zsuzsannának a magyar honleányokhoz intézett kiáltványát, melyben arra szólítja fel a hölgyeket, hogy keressék fel a kórházakat s az azokban szenvedő sebesült honvédeket. „Ha valaki — úgymond — vánkoson piheni egészséges álmát megvédett hajlékában, vegye ki feje alól és adja azoknak, kik sebben és nehéz szenvedésekben süllődnek . . én szerte utazom a hazában, hova szent kötelességem hiv, én fel foglak titeket keresni és megcsókolan- dom a kezet, mely megelőzött honvédeink sebeinek bekötésében . . Olvasom Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszternek az egyházi hatóságokhoz intézett rendeletét, melyben felhívja a lelkészeket, hogy „a kér. vallásnak is kifolyásaként tekiutendő három ige: szabad sár), testvériség és egyenlőség megtestesítésének főtényezői legyenek.“ Olvasom ezeket a rég elsárgult nyomtatványokat, közöttük Arany és Czuczor verseit, miket akkor a ponyván árultak s ma már kevesen ismernek. Ezek a holt betűk csudálatos lelkesedésről beszélnek, mely mint egy lángtenger gyújtotta fel e nemzetet. E napnak köszönhetjük, hogy van ma Magyarország, van magyar nemzet. Mert meg volna ez a föld akkor is, ha nem lett volna, 1848, de ma nem neveznék országnak, hanem tartománynak. Meg volna ez a nemzedék 1848. nélkül is, de nem ünnepelne most milleniumot. 1848. márezius 15-ike jelzi az uj honfoglalást, midőn e haza földje a magyar nemzeté lett. 500 ezer nemes bírta azelőtt e haza földjét s e napon millióké lett az. A jobbágynak addig csak terhe volt, de joga nem. Nem volt egy talpalatnyija, mit enyém-nek mondhatott volna. Kiváltsága a szolgaság volt. S e napon jogot, hazát nyert! Minő változást okozott e nap a nemzet életében. Meg kellett ugyan a változások alatt rázkódni e földnek, e nemzetnek, de e rázkódtatás csak a régi korha- tag intézményeket döntötte romba, hogy azok felett egy uj Magyarország támadjon fel! A honfoglalás emlékére ünnepet ül ez évben a nemzet. A honfoglalás még teljesen bevégezve nincs. Egy második évezred kitartó okos munkája, bölcs mérséklete, lelkes szorgalma meghozza azt is, midőn nagy lesz ismét a magyar, nagy lesz hatalma, birtoka! . . . S hogy nagy lehessen, ápolnunk kell a márezius 15. eszméit, át kell örökítenünk e nemzeti ünnepet nemzetségről nemzetségre, hirdetnünk lelkesen a szabadság, egyenlőség, testvériség igéit. Hadd legyen e nap a testvérisülés ünnepe hazánk minden nemzetisége és felekezete között, — hadd merítsünk ez ünnepből erőt és szent lelkesedést hazánk üdvére mindenha! —yT Á R C Z A. Óda. — Márezius Idusán. — Irta Kosa Ede. Babylóni vizeknél mikor ültünk, Elnyomatás s rabságunk éjjelén . . . Bánatunkban sírtunk és keseregtünk „A szent Siómról megemlékezvén, Melynél gyönyörűségesebb hely nincsen* E szent iáion te vagy edes Hazám ! Ki sokáig voltál fogva bilincsen . . . Lelkem virágif, szivem, minden kincsem, Oltárodhoz e napon elhozám ! Nagy ünnep ez! — népek dicső csatáit, Ma edes kéj közt végig álmodom; A honfi szív a mit érez. mit Aliit, Dalba öntve elzengeni kobzomon. Ima, keserv folynak húrjain össze . . . Lelkem zokog fájó hangjainál, Hogy ajkamat Múzsám csókba’ fürössze: A földi porból a magosba szökve Lebeg lelkem — hc4 Isten a király! S nem földi ember! Oh ! de hagyjuk ezt most, Midőn véres napokról álmodom; A múlt ködén leiéin csillan a pallos, Vér piroslik, foly minden várromon. Hóhér kötél, bitó, vérpad sőtetlik . . . Halálhörgéstől ég, föld megreped 8 a legyilkolt véres árnyak beszélik A szeuvvdést, mely felhatott az égig, | Ám van biró — ott a felhők feletti Van! — és ítél, titok nincs előtte, Mélység, magasság benne összefoly; Belát a múltba, be a jövő időbe, ! Hozzá képest az ember semmi — por . . . Csak buborék! — mely ma van. holnap nincsen. Elvész nyom nélkül, mint az őszi köd, Egy emberöltő! — már emléke sincsen Szükség azért, hogy Istenre tekintsen, Rongyban, bársonyban és bíbor között. De nincs helye most a bölcselkedésnek, Szilaj hangot a lantra e napon ; Amott Hóreb csipke-bokrai égnek S ott áll Mózesünk fenn az ormokon. ' „Oldd meg sarud!“ — hangzik felém a szózat: „A hol állasz szent a föld, szent a hely.“ Összerázza e hang egész valómat . . . Álmaimat látom lenni valónak S szent áhítattal szivem ünnepel! Oh! szent e hon minden porszeme s halma, Ezen kívül „nincsen számunkra hely“, Virágozzék szent István birodalma, Ezt kívánja minden honfi kebel. Egyenlőség, testvériség, szabadság: Boldogítsak itten a népeket, Melyek az embert emberré avatják . . . Hogy nemzetünket rég el nem taposták, Dicső müved nagy prófétánk neked! Dicső müved nagy prófétánk s vezérünk ! Hogy Egyiptom földéről kihozál, Te általad tudják azt ma, hogy élünk A négy folyamnak kies partinál. Te< általad becsül vén Európa . . . S müveit népek sorába besoroz, Hogy a- magyar polgár'1 s nem rongy „lielóta,* Neked köszönjük te dicső próféta! Kit dicsőit kezemben e koboz. Neved beszőve száz regébe, dalba, Idő álja el téged sohse mos ; A rónaság. e honnak minden halma: Zeng szép nevedtől nagy Kossuth Lajos. Élsz a gyermek s a szép leánynak ajkán . , . Lelkesíted a honfi kebleket; Bár vihar dúlt s az összeroncsolt sajkán Az evezőt kezed erősen tartván Szerzel nekünk „uj földet, uj eget!“ Egy uj hazát! — melyben jog és igazság Meghonosult a sajtó is szabad; Nincs üldözve a gondolat szabadság S szárnyakat nyert az eszme s gondolat. Beszárnyalja a végest s végtelent be . . . Alkot, teremt sok nagy dolgot csinál, Sokszor az „Ész" magát téve Istenné, Botlási közt — ugyan már azt ki hinné? Torzképpé lesz a fényes Ideál?! Ha volna most a mezőnek virága, Füzért fonnék teneked e napon; Kit köriilfoly eszmények szép világa, Kit maga Isten csókolt homlokon! ! Kobzom rajtad s szép múltadon merengve: Köny napsugárgől szövődik dalom;
