Reformátusok Lapja, 1895 (3. évfolyam, 1-15. szám)

1895-09-21 / 1. szám

V saink fogják rendes czikkeinket írni. Ügy va­gyunk berendezkedve, hogy a t. közönség igé­nyeit kielégitendjiik. Lapunk rendes rovatai lesznek : egyháztársa­dalmi és egyház védelmi vezérczikkek, külföldi apróságok, közélet, levelezés, Lapszemle, Tanügy, Irodalom, Különfélék, Tárcza stb. Ajánljuk irodalmi körünket s Lapunkat a t. közönség méltáuyló figyelmébe. F. Varga Lajos Biki Károly szerkesztők. A „Reformátusok Lapja“ megjelenik min­den héten szombaton, legalább egy ivén. Előfizetés okt.—decz. negyedévre 1 frt, fél­évre 2 frt. egész évre 4 frt. Az előfizetés Biky Károly nevére küldendő Gyűrtelek (Szatmár m.) Hirdetéseket felvesz jutányos árban a má­tészalkai könyvnyomda,hová a felszólamlások is intézendők. Irodalmi körünk tagság-dijai (évenként 2 frt.) Bőd Sándor főgymn. tanár -— pénztárnok névéi e (Szatmár) küldendő. A „Szatmári Prot. Irodalmi Kör“ mint kiadó. Barátaink. . . . Mert — Istennek hála 1 — vannak ba­rátaink is, a minthogy ellenségben sem szűköl­ködünk, mint aféle jóravaló emberek. Ellenségeink nyilvánvalóak. Annak a tábornak alkotják rettenthetetlen plialáuxát, mely a római kúria nagy foglyának vezényszavára hallgat, figyel a csinálja a „jobb- raát“-okat. Ellenséges érzületük forrása is egészen nyílt. Mivelhogy a mi füleink elég vakmeróek süketek lenni a római kúria parancsszavai előtt, és semmi kedvünk ama nyáj aklába tereltetni, melynek pász­tora egyetlennek, utolérhetetlennek tartja magát az ég dicsőségébe emelkedett Mester követésében, elannyira, hogy egyenesen személyes képviselője gyanánt viselkedik; s mivelhogy amaz egyetlen közbenjárón kívül, kiben az Atyának kedve tölt, nem akarunk semminemű bíboros lelki fejedelem előtt meghódolni és ennek világuralmi czélzatai előbbvitelében, a magunk megigáztatásával se­gédkezni ; szóval mert a világ világosságának követésében néminemű nyakasság jellemez ben­nünket . . . hát a mi túloldali véreink nem szen­vedhetnek, haragszanak reánk, sőt néhanapján határozott gyülülségbe csap át ellenszenvük. S mi semmikép nem engedjük magunkat fél­revezettetni. Ah, mert a mi ellenségeink, vannak idők, vajmi szivszerinti barátainkul mutatják ma­gokat. Tudniillik akkor, midőn f'öl-föl villan el­méjűkben, hogy: mégis valami, annyi Adám sze­rinti vértestvérök, távol az idvesség kútfejétől, egyenesen a poklok ösvényén, a kárhozás utján tévelyeg. Ezt nem lehet tűrni, az igaz keresztény szeretetnek mindent el kell követni, hogy e té- veteg lelkek megmentessenek az üdv, a lelki bol­dogság honának. Erre pedig egyedül a rosárium jámbor, kegyes forgatgatása vezethet el. Azért — ha egyébként nem ölelhetnek szerető keresztény keblükre, — legalább imáikba foglalva bennünket törekszenek jó útra térítésünkre megnyerni a menybéli seregek összes hatékony, vezér elemeit. A mi tisztelt ellenségeink e nemű szivsze­rinti barátságos érzülete igazán megható s hatá­sát pusztán csak az paralizálja, hogy a mi vilá­gossághoz szokott szemeink foltot nem tűrő tisz­tasággal látnak át a túloldalon szőtt bárminemű vastag fátyolszitán. A minek a tapasztalása az­tán ismét csak fölforralja véröket ellenünk s al­kalmat nyújt nekielc a villámok szórására a sze- menszedett epithetonok fejünkre zuditásában. Ide, eretnek fajzat, mérges viperák nemzetsége, min­den világi gonosznak nemzője, etc. De nolám! Én barátainkról akarok vala szó­lam, már is hosszasan foglalkoztam ellensége­inkkel. Nos igen: vannak Istennek hála, barátaink is. S jegyezzük meg, ezt egy idő óta különösen tisztelt túloldali ellenségeink konstatálhatják nagy előszeretettel. E szerint a forrás szerint —- ké­rem alásan — valaminemü kihatóbb esemény mostanában véghez megy áldott magyar hazánk­at», valóképpen mind a mi szép szemünk világáért történik. Mi vagyunk azok a kegyeltek, a kiket a hatalom karjaira fűzve boldogít áldásaival, mi vagyunk azok a szerencsések, a kik egy szem hunyoritással országos epochákat teremthetünk. Érettünk fordult oly nagyot a magyar glóbus, hogy rajta ma-holnap minden akadály nélkül be- oltathatik a szittya vér Sáron rózsájába. Higyjük el, hogy igazuk van; legalább a mennyiben azt konstatálgatják és hiresztelik, hogy barátaink a felsőbb hatalmasságok körében fölös számmal vannak. A mit egyébként talán nem is szükség konstatálgatni, mert nyilvánvaló, hogy a nemzetünk társadalmi életére oly nagy kihatással Ígérkező legfrissebb országos törvények létreho­zásában nem kis részünk volt. A solidaritás, a belső contactus idáig teljesen önzetlen volt. Mert ám mondjon felőlünk bárki, mondja­nak akár legnagyobb ellenségeink is bár mit, azt az egyet nem tagadhatják, hogy a közelebbről kodifikált egyházpolitikai törvényeknek mi hoztuk a legtöbb áldozatot. Szegény koldus létünkre iga­zán fejedelmi áldozatot. Születés, halál, nősülés; forrás ,valónak s ha nem csordult, csöppent belő­lük. És hajh, ha elgondoljuk, hogy ez áldozat részünkről már nem is az első. Hiszen több mint 300 éve, egyebet sem teszünk, hordjuk verejté­künket, verejtékez keresményünk filléreit és ezreit a hazai kultúra oltárára: hát még csak szemrehányást sem tehet senki, hogy az állam- hatalom barátságos érzületét nem igyekeztünk kiérdemelni, annálfogva nem is érdemeljük. Hanem hát, ha részünkről valóban áldozatos is a szóban forgó barátság: szó a mi szó, a mi magasan járó, előkelő barátaink még mindig in­kább csak platonikus alakban nyilvánították irán­tunk táplált helső sympathiájukat. Amolyan nagy úri módon: Kedves barátom, ez szép volt öntől nem feledem el, gondom lesz róla. Ali, ha ez a folytonos jövő idő, folytonos jelenné válnék vég- re-valahára! . . Mert bizony jól esnék már nekünk is látni, tapasztalni, hogy meleg fölkaroltatásunk- tól nem idegenkednek barátaink; jól esnék, ha nem csupán fentisztelt ellenségeink visiójában, de a valóságban is élne, föutállana az a nagy és intim barátság köztünk és az állam factorai között; jól esnék, ha karjukat karunkba öltve a világ himes parkettjében] restelkednének velünk bemutatkozi : íme kebelbarátaink. Valamikor, a nagy nemzeti álmodások ide­jén, már-már hittük, hogy a mi szükségleteink is „közálladalmi pénztárból" fodöztetnek. Azóta közbensöleg egy kicsit újólag segítettük megvé­deni nemzeti alkotmányunk sánczait, most köze­lebbről ismét egy nagy lépéssel segítettük előre alkotmányos életünket s ime folyton csak az édes biztatás, az édes Ígérgetés mesgyéjénél állunk. Valamit mintha mozdultak volna előre felénk a mi barátaink, hogy keblükre öleljenek. Tisztelt ellenségeink hiresztelik formán is, hogy áldozat készségünk nem esett hiába, gyümölcsei ma-hol­nap megtöltik kenyeres kosarainkat. Sajna, azok a gyümölcsök — úgy látszik — nagyon kései fajták. Konventünk már — úgy tudjuk — kivonta volna gyümölcsszedő vásznát, hanem a gyümölcs csak nem akar belehullani. Oh az még nagyon erős szárakon tartja magát. De meg nem is igen akad, aki a fát rázza. Pedig a mi nagy szegény­ségünk de éhesen vár. íme, lelkészi állomásaink dotációi nyomorúságosak; iskoláink terhét nem bírjuk ; adózásunk folyvást nő, jogaink nagy rész­ben megnyirbálva. Vajon belátják-e végre bará­taink, hogy csakugyan segítségünkre kell sietniük, itt az idő, a mikor már ő nekiek is tenni kell érettünk valmit. Ma holnap ezer éves itt létének örvend ma­gyar nemzetünk. Vajon eltürik-e barátaink, hogy mi kálvinista, tősgyökeres magyarok azzal a ke- seriitudattal lépjünk át a második ezer év kü­szöbén, hogy tőlünk mindig csak áldozatokat kö­vetelt meg nemzetünk, de könyeinket nem látta, fájdalmainkat i;em érezte meg. A tékozló fiúnak kövér tulkait ölétte le, valahányszor haza kerülve bolyongásaiból lábai elé borult; minekünk, kik folyvást oldala mellett állottunk, küzdöttünk, ve­rejtékeztünk érette, csak a sovány gerle fiakat juttatta. Barátaink! Nemes, nemzetes, nagy jó ura­ink ott fent! Megszerzitek-é valaha számunkra azt az örömet, hogy ennek telt poharával kezünk­ben, a mi szívesen tisztelt pápista ellenségeink és más nációbeli gyűlölőink alapos irigykedésé­ben gyönyörködhessünk?! Majtis 1895. szept. F. Varga Lajos. R EFORMÁTÜSOK L A P J A. „Reformátusok lapja!“ Két évi szünetelés után tehát, ismét meg­indul a „Reformátusok Lapja“. A milyen nagy sajnálattal értesültem egykor megszűnéséről: épen olyan nagy örömmel üdvöz­löm most újra ébredését. Manapság nagyon divatos kérdés az, hogy melyik elébb való : az egyház-e vagy a haza? a felekezet-e vagy a nemzet? De én úgy hiszem, hogy ezt a kérdést, nem református magyar em­ber találta ki. Nem! mert egy igaz református magyar ember szivében, az ő édes magyar hazájának és édes magyar református egyházának szent szerelme, úgy össze van forrva, hogy e kettőt egymástól megkülönböztetni, annyival inkább elválasztani: még csak eszébe se juthat. A magyar református egyház, megszeméiyesitve. a legméltóbb jogon veheti ajkaira a költő szavait: „Tied vagyok, tied hazám, e szív e lélek! Kit szeretnék, ha Tégedet nem szeretnélek!?* A magyar reformá­tus egyház, úgy hozzá van a magyar hazához forrva, tapadva, hogy valóban: „A nagyvilágon e kivid, nincsen számára hely !‘ . . . Hát avagy kérdezhetjük e mi reformátusok, hogy melyik az elébb való: az egyház-e vagy a haza? a felekezet-e vagy a nemzet? Hát meg- tudnók-e mondani, hogy melyik van szivünk jobb vagy balkamrájába helyezve? Hiszen csak úgy vagyunk, úgy lehetünk igaz református magyarok ha egész szivünk egészén tele van mindenikkel. „Reformátusok Lapja!" Ez a czim nem csak egy zászló hanem egész program! . . . A ki igaz református magyar ember: az minden további magyarázat nélkül is megérti és tudja hogy mit akar e Lap. Vajha minél többen megértsék és sorakozzanak körülötte! Kunhegyes 1895. szept. 5. Rárz Miklós ev. ref. lelkész. Közéletünkből. A „Szatmári Prot. irodalmi kör“ felolvasó estélve. — Fehér-Gyarmat aug. 2áP1895. — Irodalmi körünk ezen első felolvasó estélyé­ről bátran mondhatjuk, hogy igen jól sikerült. A város és a vidék intelligens közönsége szorongá­sig megtöltötte a Társaskör tágas dísztermét. Az estély kezdődött esti 8 órakor. Luhy Géza orsz. képviselő, a kör elnöke tartotta először a következő megnyitó beszédet: „Tisztelt tagtársak, tisztelt hallgatóság!“ A Szatmári prot. irodalmi kör alakult a protestáns öntudat ápolása az egyházi alkotmány, közszellem és tanügy iránti érdeklődés fentartása ezéljából. E czél elérésére a kör lap kiadását hatá­rozta el, időn kint felolvasásokkal vallás erkölcsi dolgozatok kiadásával. Ezeknek az alapszabályokban kifejezett követel- ményeknek a kör eddig eleget csak részben, tett. Most midőn a tevékenység terére kilépni másod­szor akarunk, a mai összejövetel a kezdőpont. Köszönetét mondok önöknek, hogy megjelenésük­kel támogatásuknak, jóakaratuknak adtak kifeje­zést a kör iránt és irántunk. Ebből fogjuk meríteni az erőt, hogy siker­rel kiizdjLink s nyugodtan haladjunk az egyház- politikai javaslatok életbe léptetése által reánk protestánsokra mért átmeneti akadályok nehéz­ségek között is, hogy esetleg áldozatokat hozni is készen legyünk ha úgy kívánja tőlünk nemze­tünk egysége hazánk java s előmenetele. A protestáns egyház első sorban küzdött s áldozatoktól soha se riadt vissza, ha azt a haza érdeke úgy kívánta, — meg vagyok győződve, megteszi kötelességét most is. De hogy e nagy szabadelvű reform simán nagy rázkódtatások nél­kül menjen át az életbe, elengedhetien köteles­sége minden protestáns embernek, különösen a lelkészi karnak s a müveit intelligens világi elem­nek karöltve, összevetett vállal munkálni azon, hogy a józan gondolkodású magyar nép meg­értse, tisztában legyen a nagy eszmével s ne engedje magát az izgatok, mindenre képes haj­togatok által félre vezettetni, hanem lássa be, hogy e fontos egyházpolitikai törvények nem az ő hitéletét támadják, hanem a nemzetiségeket s ez által a haza függetlenségét czélozzák, hogy le­gyen szabad egyház a szabad magyar hazában.

Next

/
Thumbnails
Contents