Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-08-13 / 31. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA o tárgy főt. Kiss Áron püspök ur püspökké választásának bejelentése. (E két tárgy a tavaszi közgyűlésen esperes távolléte miatt maradt hátra.) Következett az esperesi jelentés. Kiemelendő két fő tárgya volt a nagy-károlyi káplánság ügye s a lelkészek megintése a politizálás miatt. Az első megoldatott azon esperesi határozati javaslat elfogadásával, mely szerint a n.-károlyi egyház felhivatik, hogy a kápláni és tanitói állást különítse el, annyival inkább, mert az ottani kath. főgimnáziumba járó 70— 80 református vallásu tanuló számára múlhatatlanul gondoskodnia kell az egyházmegyének — domestikai segély mellett is — egy vallástanárról, aki csakis a n.-károlyi rendes- vagy segédlelkész lehet. A második főtárgy nagy és hosszú vitára adott alkalmat. Még a tavaszi közgyűlésen meginterpellálta volt az esperes urat Szabó Gusztáv lelkésztársunk, hogy kikre értette azon intést, sőt megrovást, hogy a politikai küzdelmekbe a lelkészi tekintély koczkáz- tatása mellett mélyen bementek . . . Esperes ur most felelt interpellállónak s megnevezte Szabó Gusztáv, Kosa Ede, Berey József, Havas Gyula lelkésztársainkat, mint akik a képviselőválasztási időben beszédeket tartottak, s kiket a kerület függetlenségi pártja az elsőn kívül tisztikarába beválasztott. Esperes ur elmondá, hogy ő 30 év óta tartozik a m.-szalkai kerület választói közé, de még soha senki nem látta a választásokon, tehát óhajtja, hogy az ő példáját kövessék a lelkésztársak is. Vele ellentétben, elnöktársa Kulin Imre, beszédében hangsúlyozza, hogy nemcsak megengedhetőnek tartja, de meg is várja a lelkészektől, hogy a választókat e fontos jog gyakorlatában a tisztesség és papi méltóság határain belől vezessék és oktassák. Az elnöki két vélemény aztán hosszantartó diskussziót eredményezett. De hogy mi lett a határozat, azt nem vehettük ki, mert a tárgyalás folyamán úgy átmentek más, ide nem tartozó tárgyakra, hogy a határozat kimondásáról magok az elnökök megfeledkeztek. Tárgysorozaton kívül bevonták ugyanis a tárgyalás keretébe a „Nagyváradi Hírlap“ nyílttéri közleményét, meg a függetlenségi párt zászlószentelését. A m.-szalkai kerület függetlenségi pártja ugyanis arra kérte t. Kincses István m.-szalkai ref. lelkészt, hogy aug. 21-ikén d. u. 5 órakor mondjon egy imát a templomban, a párt zászlóavatási ünnepélyén. Maga a helyi presbyterium is hozzájárult e kérelemhez. A lelkész ur az esperestől kért tanácsot s az esperes ur a gyűlés elé utalta a lelkészt e kérelmével. Mielőtt azonban a lelkész ezt előhozta volna gr. Dégenfeld József tanácsbiró ur felhívta az esperes figyelmét e zászlóavatási ünnepélyre, hogy az ilyen tüntetésektől is óvja meg a lelkészeket s a templomot, mert ő úgy van értesülve, hogy az avató beszédet Biki Károly lelkész fogja megtartani a templomban. (Tessék nyugodtan lenni, szó se volt róla, hogy a templomban tartja. Szerk.) S migitt tárgysorozaton kivül a templom szentségéről beszélgettek, az alatt a czinteremben két ifjú csinos boxirozást rendezett a kitóduló közönség megbotránkozására. A mi nem csuda, hiszen az esperes ur minden lópten-nyomon a békességet emlegette s ajánlotta bent a templomban ülőknek. Ez a Pax csakugyan kezd háborút jelenteni. Egy zászlóavatási ima megszentségtelenitené azt a templomot, melyet egy ilyen harczias gyűlés boxirozással szentelt fel! Többi tárgyakról nem referálhatok. mert e jelenet után a gyűlést otthagytam. Spectator. Lapszemle. — A „Sárospataki Lapok“ 31-ik számában érdekes czikket olvasunk „Egy kevés Optimismus“ czim- mel Szikszay András tollából. Reflektál a Mocsáry czikkére s annak főbb tételeit kritizálja. Efememe- nete a következő: elismeri, hogy van nekünk egy állandó, megátalkodott ellenségünk, az ultramontaniz- mus, hogy ez ellenségünk telekiabálja a világot, lár- mázik és szitkozódik, hogy erőtfeszit oly törvények alkotására, melyek az ő ózdijaiknak kedveznek. De hát azon csudálkozhatnánk, ha ezt nem tennék, hiszen ez az ő mesterségük. Az lenne csuda, ha keresztyén testvériséget, jézusi szeretetet prédikálnának. Hadd lármázzanak! majd elbánik velők az állam, mint a béke megbontóival. A zsinatnak kár lett volna egy szót is szólani 1868. Lili. t. ez. mellett. Gyermekhez illik a lárma, felnőtt józan emberek nem ütnek lármát, hanem csendben munkálkodnak és keresik az igaz utat. Arra sincs semmi szükség, hogy szabadelvűnket világgá kürtöljük, mert a szabadelvüség a protestáns emberek szivébe van Írva, leikébe van vésve . . . Parlamentünkben a szabadelvüség pünkösti szelleme lüktetett. Csáky Albin fényesen beakarja váltani hozzá kötött reményeinket. A nemzet törvényhozó gyűlése nemcsak fennálló törvényeinket fogja megóvni, hanem azoknál jobb, igazabb, a mi vágyainkat inkább kielégítő vallásügyi törvényeket fog hozni. Az ultramontanizmus erőlködése csak azt bizonyítja, hogy nagy veszedelemben forog nálunk, látja és érzi, hogy napja leáldozóban van s a helyett, egy fényesebb nap kezd ragyogni, a föld felett. Hogy a katholikus főurak érdeklődni kezdenek egyházuk iránt, annak csak örvendeni lehet, régóta igy kellett volna annak lenni. Ez is a mi javunkra szolgál. Hogy vannak türelmetlen katholikusok, az épen oly természetes, mint az, hogy vannak türelmetlen protestánsok is. Az a csuda, hogy kevés türelmetlen katholikus van. Hogy a napi sajtó meghunyászkodik, ez sem olyan ijesztő, mint a minőnek látszik, az a bámulatos, hogy nálunk a sajtó ennyire is szabadelvű. Hogy főrangú hivatalnokok, miniszterek, prímásokhoz járnak kihallgatásra, ezen nem lehet csudálkoznunk, hiszen hány van közöttünk, kiket jezsuiták neveltek? Ezekből czikkiró azon következtetésre jut, hogy a protestantizmusnak bölcs türelemmel kell várnia, hogy „az idő, a XIX. század, a keresztyénvallás szelleme, a gondviselő Isten hatalma végezze el a maga remek, örökké bölcs és igaz müvét.“ Ha valódi veszély fenyeget, tudni fogja minden protestáns ember, mi a teendője; mig azonban csak hangok, nagy hangok képezik a veszélyt, hát ezeket elbocsátjuk fülünk mellett a levegőbe. A sokat emlegetett protestáns napilap létesítése czikkiró szerint sem irodalmi társaság, sem az egyetemes egyház czélja vagy épen kötelessége nem lehet. „Mindezek után önként támadhat e kérdés: mit kell mégis — nézetem szerint — cselekednünk ? Hát kérem semmit! épen semmit!“ így beszél Szikszay András ur a „S. L.-“ban. Ha nem volnánk feltétlen tisztelői az egyéni meggyőződéseknek, azt mondanánk az ilyen optimistára, hogy ez együgyü emberrel adaül a folyó partjára és várja, mig lefolyik a viz, vagy Pató Pállal együtt várja, mig összeomlik az ősi ház. Azonban tiszteljük czikkiróban az őszinte meggyőződést, tiszteljük azt a bölcs türelmet, azt a bizodalmát a gondviselő Istenben, mely reméli, hogy az isteni hatalom magában, eszközök nélkül, a mi semmitevésünk elvégzi a maga örökké bölcs és igaz müvét. Minden tiszteletünk mellett is azonban nem tarthatjuk keresztyén erénynek a semmitevést, sőt egyenesen hitünk, vallásunk, egyházunk iránti hűtlenségnek bélyegezzük azt, ha elnézzük, hogy az ellenség reánk tör, és mi összedugott kézzel csak sóhajtozunk. De hát az ellenség még nem tört reánk Szikszay ur szerint az apácza inváziók kórházakba, a jezsuita nép missiók, a kath. kaszinók, legényegyletek, kath. sajtó, — az országos törvény ellenére elkeresztelő papság viselt dolgai, a főpapok állás fog
