Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-07-02 / 25. szám
REFORMÁTUSOK LAPJA 5 a magyar királynak ennélfogva módjában van kellőleg elbánni az oly egyházi javadalmasokkal, kik az úgynevezett hecc-káplánok háta mögül a vallási villongás fáklyáját az ország népe közé dobni merészkednek. Századok óta nem szerepelt szegényebben a magyar állam, mint midőn gr. Csáky kijelentette, hogy mire való volna lelkiismereti konfliktusokat hozni létre, mikor meg lehet kerülni a kérdést és lehet segiteni másképen is. Vindikálni kell a kormány, a törvény tekintélyét. Szorosan véve megkerülés lesz az is, ha az általános kötelező polgári házasság be- hozatik; de vindikálva lesz általa az állam tekintélye már csak az által is, hogy ezen expediensben az ellenszegülő clerusra nézve nem lesz köszönet. Addig is azonban oly állapotot kell teremteni, mely az állam méltóságának megfelel. Hát igy respektálják ott, a hol kellene, a helyett, hogy ne követelnének neki omnipotentiát ott, hol nincs rá szükség, az önkormányzat megsemmisítésével ? Kijelenti, hogy az 1868. 53. törvényhez teljes erővel ragaszkodunk, ellenezni a részleges polgári anyakönyvezést, kivánni, hogy az elkeresztelés kellő törvényes büntető sanctiovaí és megfelelő eljárással legyen megakadályoztatva — ennek kellene lenni nézetem szerint a protestáns programúinak a felmerült konfliktusnak mostani stádiumában. Ki kellene jelenteni, hogy mi igenis akarjuk a vallásszabadságot, de e jelszónak hangoztatását hazugságnak tartjuk mindaddig, mig nem ott kezdődik a dolog, a hol kell, mig ez a jelszó csak ürügyül szolgál arra, hogy a vallásszabadságnak eddig fennállott kézzelfogható biztosítékai is megsemmisittessenek. . . .“ — A „Magyar Állam" a vallásszabadságról ezeket mondja : „Katii, elvi tekintetekből a vallásszabadságot mi el nem ismerhetjük, nem, mert csak a kat- holicizmus az egyedül üdvözitő egyház, mellette más hitvallásoknak, más felekezeteknek dogmatikailag tekintve jogosultságok nincs ; azért igazi katholikus nem is adhatja soha szavazatát a vallásszabadságra, bármily formában terjesztessék is az elénk ... el kell ís.> r- nünk, hogy a vallásszabadság előnyösebb a k itholi- cizmusra, mintha az állam gyakorol k v szert, az akarja magának a vallások között és föló a döntő biró szerepét elfoglalni. Ez alapon mi, kiknek nincs okunk félteni a katholicizmust a szabad versenytől, épen nem félünk, ha az állam mindenben szabin, á a hagyja a lelkiismereteket s az egyházat csak ni: i társulatot tekinti, melynek ügyeibe csak az esetben bir beavatkozási joggal az állam, ha a fenálló materiális államrenddel jönne összeütközésbe.“ „. . . Vannak Magyarországon az apostoli királynak a kath. egyház körül jogai, de e jogok az államtól teljesen függetlenek, a király patronusi tényei teljesen más jogalapban bírják jogforrásukat, mint az alkotmány. A patronusi jogok tehát nem állanak útjában a vallásszabadságnak azon egyszerű okból, mert a király ez elv érvényesítése után nem a kormány után, hanem a kath. autonómiával gyakoroltatná jogait, beleszólhatna a főpapi kinevezésekbe . . . Vallásszabadság kath. autonómia nélkül nem képzelhető, s mivel nálunk minden felekezetnek van autonómiája, megillet ez az autonómia minket is az osztó igazság elvénél fogva . . .“ Osztó igazság! . . . hm! tisztelt „M. A.!“ fordítsuk meg az okoskodást. Nálunk minden felekzetnek van autonómiája, igaz ! de egyik sem uzuvál állami ellátást. Ha önöknek kell autonómia, jó, de akkor mondjanak le az állami ellátásról, melyhez az osztó igazság szerint vagy egyiknek sem, vagy mindenik fele- kezetnek van joga. Ez az osztó igazság. A királyi jubileum alkalmából a „M. A.“ a Pontificale Romanum szavait idézi, mely szerint igy szól az egyház: „A keresztyén vallást és katholikus hitet, melyet gyermekkorod óta vallasz, tartsd szep- lőtlenül s védd meg szent hitünket ellenségeinkkel szemben . . .“ Irodalom. Egyházszertartástan — Liturgika — irta Csiky Lajos debreczeni theol. tanár. Múlt számunkban már említettük e mü megjelenését, most röviden ismertetni kívánjuk azt. A mü elején mindjárt az alapfogalmak után adja szerző az istenitisztelet történetét és pedig a pogány, héber, kér. vallás szerinti istenitiszteletet, azután a „Missa Romana“-t, a róm. kath. miseáldozatot egész terjedelmesen ismerteti, azon elvből indulva ki igen helyesen, hogy a református lelkésznek szükséges ismerni a kath. istenitisztelet jelképes cselekvényeit. A liturgika irodalma után következik az elméleti liturgika, melyben az ev. ref. istenitisztelet alapelvéül azon követelmény van felállítva, hogy a kultusz szellemi legyen, mert Isten lélek és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. Ezen alapelvtől szerző némi eltérést mutat a „Liturgiái öltözetéről szóló fejezetben, midőn azt mondja: „Mi értjük azon puritán tétel lényegét, hogy a ruha nem teszi az embert, tudjuk azt is, hogy a liturgusnál semmiféle öltöny ki nem pótolhatja az „alázatosság öltözetét“ : de más oldalról hallva azon sok megrovást, melynek lelkészeink öltözködésök miatt kitéve vannak, illetőleg, hogy hivatalos alkalmaknál is mindenik másképen van öltözködve, s látva azon impozáns erőt, melyet más felekezetű lelkészek hivatalos öltözetekben tömegesen megjelenve, kifejteni tudnak: óhajtandónak tartjuk, vajha zsinatunk, lelkészeink öltözetének egységesítése végett határozott, félre nem magyarázható rendelkezéseket tett volna. Mi tehát teljesen igazoltnak látjuk a református egyházakban is azon sokszorosan megújult vitákat, melyek e kérdésben lelkészeink egyenruhával ellátása kérdésében pro et contra folytak s ha szinte mi is valljuk azon elvet, hogv nem a külsőség, hanem a belső érzület a lényeg, más oldalról igazat adunk azon •égi latin mondásnak is : „Yestis non fecit ordinerr, scá ordine vestis ornatur.“ No hát az az impozáns erő, melyet a reveren- dás papság tömeges megjelenése kifejt — oly távol áll az istenitisztelet lényegétől, mint az ég a földtől. Szerettük volna, ha szerző a kultusz alapelvét itt is szigorúan keresztül vitte volna s ha már liturgiái öltözetről szól — ■ mely a valódi kér. kultuszban szóba sem jöhet — annyit mondott volna, hogy a liturgus öltözete a szent szolgálatnak megfelelő legyen. Impozáns erőre, ruhabeli hatásra Isten szent szive előtt csakugyan nincs semmi szükség. Az úgynevezett „hivatalos hatalmakénál pedig nekünk papi rendet képezni nem szabad. Vigyázzunk e kérdésnél, mert a reverenda után hamar jön a térdeplés, meg a ceremóniázás. Nagyon helyesnek és szükségesnek tartjuk, hogy szerzőnk a templom, temető, harang történetét is adja, tömören és mégis elég terjedelemben. Megismerteti a karácsonyi, húsvéti, pünkösti ünnepkörökben eső ünnepeket s azoknak jelentőségét. Adja az egyházi éneklés- és a ref. egyház énekeskönyveinek történetét. Helyes elveket állit fel arra, hogy mit kell tenni a lelkésznek az egyházi ének emelésére. E pontnál alkalmat veszünk megjegyezni, hogy mi a lelkész hivatalos kötelességei közé számítjuk azt, hogy gyülekezetében énekkart szervezzen. Az éneklés fejlesztésére s igy a kultusz emelésére hathatósabb eszközünk ennél nincsen. Mint uj elemet, beveszi szerzőnk Liturgikájába a gyermek isteni tiszteletet. Ez még ismeretlen intézmény nálunk, idegen plánta, de hazai földünkbe átültethető s bizonyára meghozza a kívánt gyümölcsöt. Falusi kisebb gyülekezeteink egy részében köznapi isteni tisztelet nem tartatik, mert a hivek nem látogatják a templomot. Tegyük azt, hogy az iskolás gyerekek számára tartsunk reggelenként isteni tiszteletet, rövid imával s biblia magyarázattal. A gyermek figyelme lassanként hozzászokik a magyarázathoz s nem csak okulást merit belőle, de megszokja a mindennapi templomozást is.
