Reformátusok Lapja, 1892 (2. évfolyam, 25-51. szám)
1892-10-08 / 39. szám
I. évfolyam. Szatmár, 1892. október 8. 39. szám. REFORMÁTUSOK LAPJA. EGYHÁZTÁRSADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. /c R XN . Isf gl SZERKESZTŐSÉG: hová a lap szellemi részét illető minden küldemény és az előfizetési pénz is küldendő: Györgyietek, Szatmármegye, valamint az esetleges reklamácziók is intézendök. xl)' ELŐFIZETÉSI AR: Egy évre Fél évre 4 frt. 2 frt. Bénnentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok vissza nem adatnak. — Névtelen vagy álnév alatt érkezett közleményekre nem reflektálunk.— Hirdetések jutányos áron közöltéinek. — Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési felhívás. Bizalommal kérjük t. olvasóinkat, hogy lapunkat körükben ismertetni és terjeszteni szíveskedjenek. Jelen számunkat még megküldjük azon t. előfizetőinknek, kiknek előfizetésük lejárt, de ha meg nem újítják az előfizetést, nem alkalmatlankodunk több számmal. Kötelező megrendelést is elfogadunk s az előfizetési pénz a negyedév folyamán bármikor beküldhető. Nehány teljes példánynyal ez évfolyamból még rendelkezünk, kívánatra egy teljes folyamot is küldhetünk. Előfizetési díj negyedévre 1 frt, mely a szerkesztőhöz (Györgytelek. Szatmármegye) küldendő. A szerkesztőség. Kultupharcz. Magyarország társadalmán két nagy sebet vágott utóbbi időkben a hazafiatlanság bűnös keze. Egyik a felekezeti viszálkodás, másik a nemzetiségi gyűlölködés mérges sebe. Az utóbbit kiforrja vala- kogy az életerős test, mert ez az ország Magyar- ország volt ezer év óta s annak marad a másik ezredben is, ha a nemzetiségek ellene törnek is. De a másik seb fájóbb, égetőbb, mélyrehatóbb, mert magyar kéz ütötte Magyarországon. Ez a seb megmérgezi a vért, enerválja a társadalom testét, erőtlenné teszi a magyarságot s képtelenné a nagyobb alkotásokra. Mig a felekezeti viszálkodás a kath. sajtóban, a plébániák szűk falai között maradt — azt hittük, hogy a magyar társadalom sokkal józanabb, higgadtabb s felvilágosodottabb annál, sem mint beengedje jutni ezt a felekezetieskedést a társadalomba. Reméltük, hogy bírni fog ez a társadalom annyi hazafisággal és ellenálló képességgel, hogy a felekezeti gyűlölködés mérgét nem veszi föl magába, —- hittük, hogy az elmúlt századok ezen sötét emléke örökre el van temetve. Csalódtunk. A hazajáró kisértet előjött a temetőből s megelevenedett, hogy elfoglalja helyét a véres oltáron, honnan egykor a „capiantur et com- burantur “ zsolozsmát hangoztatta. A magyar társadalom bevette magába a mérget s belebetegedett. Ki tudja, lesz-é orvos, aki meggyógyítsa ? Amit úgy nevezünk, hogy „nagyváradi asszony- háború“ — meggyőzően bizonyítja, hogy a felekezeti viszály mélyen jár a társadalom rétegeiben. Az a négyszáz asszony és leány, aki a nagyváradi asz- szony-gyülésen arra szavazott, hogy az apáczák keze alá kell adni Biharmegye árváit, megannyi hőmérő, melynek érzékeny higanyoszlopa mutatja, hogy lázban van a társadalom a felekezeti kérdés miatt. Igaz, hogy ez a mondvacsinált háború csak olyan színpadi előadás, melynek rendezői s hadvezérei a kulisszák mögött ólálkodnak és elégülten mosolyognak a „drága“ mulatság fölött — de bizonyítja azt, hogy nálunk ügyes fogásokkal még mindig fel lehet kavarni a társadalmat bármilyen népszerűtlen eszmék mellett. A pozsonyi Stefánia-árvaházból kitudták a protestáns árvákat, ezután csak katholikusokat vesznek fel abba. Tehát az árvagyermekek közé is felállították a válaszfalat, hogy meglehessen tudniok: te igazhitű vagy, te eretnek vagy! Az apácza-zárdák mellé a főpapok kisdedóvónőképző intézetet állítanak, hangoztatják e tényben a hazafias nevelést, de első sorba a katholikus érdekeket helyezik, mint azt közelebb a szatmári püspök megnyitó beszédében hangsúlyozta. Ezek az itt képzett óvónők aztán szétmennek a községi óvodákba, gyermekmenlielyekre s mind megannyi téritő lesz a kis gyermekek között, — beviszik az óvodákba az „ave Máriát“, a keresztet, az olvasót, a kath. ünnepeket s lesznek a községi óvodákból észrevétlenül felekezeti ovodák. Nem hiába küzdöttek a főpapok annak idején az „imaszerü fohász“ ellen, már akkor tudták, hogy hova néznek. A kath. óvónők a kisdedeket, az apáczák a serdültebb korú gyermekeket katholizálják. Az apáczák szemeink előtt vonulnak be Nagy-Károlyba, Debreczenbe s más városokba, — újabb meg újabb leányneveldéket állítanak főpapok, mágnásnők, városok s azok mind apáczák kezébe adatnak. Ez a szinte lázas és erőszakos katholizálás visszahat a társadalomra s felébreszti abban az ellenhatást. Hiszen Magyarország népességének csak
