A Magyarországi Reformált Egyház Egyetemes Konventjének Jegyzőkönyve 1942.

1942. május 6-7.

572 3. sz. melléklet. Olyan gyökérzete van ennek a jelenségnek, amely rendkívül szétágazó. Nagyon sok olyan hiány és fogyatékosság van, amety mind a theológushiány gyökérzetének egy-egy ágát képezi. Főága: a hit megfogyatkozása. Elmúlt évtizedek mulasztásai kerülnek ma napfényre; az apák vétkét bűnhödjük a fiakban, nem lehet tehát csak a mostani egyházi állapotokat okolnunk, amidőn a gyökérzetet vizsgáljuk. I. Nem lehet a hibát csupán a theológiákban keresni. Visszanyúlik ez a középiskolák területére is. Valljuk meg őszintén: felekezeti középiskoláink távolról sem teljesítik azt a nagy megbízatásukat, hogy Anyaszentegyházunk számára hitben felvértezett ifjakat küldjenek a theológiákra. Ami egyik legfájdalmasabb jelenség: nem a mi felekezeti középiskoláink azok, amelyek a legnagyobb szánunal adják a jövendő lelkipásztorait, hanem az állami, sőt — horribile dictu — más felekezeti iskolák! Vannak felekezeti iskoláink, amelyek évek hosszú során egyetlenegy ifjút sem küldtek theológiára! De legyünk töredelmesek és valljuk be, hogy nem csupán az iskolák és azok tanárai hibásak, hanem hibás maga egyházunk is. Évtizedeken keresztül, a racionálizmus időszakában, az Anyaszentegyház az egyetemeken hallgató, leendő középiskolás tanárokkal nem sokat foglalkozott. Mostanában kezdjük csupán ezt a hiányt pótolni. És —- íme, Isten a nyomorúságból is tud jót kihozni — örömmel tapasztaljuk, hogy segédlelkészeink egyre nagyobb számmal szerzik meg a középiskolai tanári oklevelet is, ami a középiskolai tanáranyagot illetően nagy biztatás és reménység a jövőre nézve. Fájdalom, csaknem félszázadon keresztül nem törődtünk eleget a középiskolai tanárok képzésével, azok ismét keveset törődtek növendékeik lelki irányításával. Akadnak tanárok felekezeti iskoláinkban, akik a theológiára készülő maturandusok szándékát lekicsinylő mosollyal honorálják. Itt az első beteges terület, amelyet meg kell javítanunk. Nem áltatjuk magunkat hiú reményekkel. Tudjuk, hogy egy-két évtized alatt nem tudjuk helyrehozni a hibákat, de reméljük, hogy erőfeszítéseink a jövőben mégis meghozzák gyümölcsüket. Addig, amit mások elmulasztottak, nekünk kell pótolnunk. Fájdalom, nem haltak még ki azok az utolsó mohikánok, akik törekvéseinket ellensúlyozzák. De ha látjuk felnövekedni az új tanárnemzedéket, ezeket a buzgó, vallásos lelkületű embereket, akiket egyre gyakrabban látunk templomainkban, vallásos összejöveteleinken, akik maguk is aktív munkát végeznek e téren, — reménység szállja meg lelkünket.