A Magyarországi Reformált Egyház Egyetemes Konventjének Jegyzőkönyve 1940.

1940. április 17.

-556 7. sz. melléklet zéseiben is; a tervezet egynémely intézkedésére alább teendő részletes megjegyzéseink pedig egyenes folyományai az e kérdésben elfoglalt elvi álláspontunknak. Elvileg helyesnek tartjuk, hogy az elsőízben felvett hallgatók csak az első (téli) félévre iratkozhatnak be és hogy megszakítás esetén csak a folytatólagos félévre vehetők fel, de a félévenként kötelező heti 20 órának 25 órára való felemelését már nem tudjuk helyeselini s annak eredményessége tekintetében erős aggodalmaink vannak; félünk attól, hogy ezzel az intézkedéssel túllövünk a célon. Mert a kötelező heti 25 órához járulnak még a kötelező meHékkollégiumok s ezenfelül joggal elvárjuk a hallgatóktól egyes nem kötelező speciális kollégiumok, szemináriumok, idegen kari kollégiumok látogatását, elvárjuk a mindezekből való szorgalmas kollokválást, elvárjuk az idegen nyelvek tanulását, elvárjuk a katonai kiképzésben és különböző sportokban való részvételt, elvárjuk — s itt inkább a vidéki főiskolákra gondolunk — az egyházi, szociális és karitatív munkában való részvételt is. Hiszen az ifjúságnak ezzel a túlterhelésével úgyszólván lehetetlenné tennők számukra pl. a nemzeti művelődés szempontjából is nagy értéket jelentő művészetekkel, különösen a zenével való foglalkozásnak még a lehetőségét is. Szemmellátható, hogy ez a munkatömeg az eléggé még ki nem forrott jogászifjúság részére olyan túlterhelést jelent, amellyel a nagy átlag nem lesz képes megbirkózni és előbb-utóbb annyira belefárad, sőt belefásul, hogy ezzel a kényszerű újítással egyenesen fordított eredményt fogunk elérni a kívánt cél megvalósítása helyett. A jelenleg fennálló, kötelező heti 20-as óraszámot tehát fenntartandónak véljük. Harmadik általános észrevételünk, hogy feltétlenül megszüntetendő az a ma is fennálló, szabályok ellenére kifejlődött helytelen gyakorlat, hogy a vizsgálatok tényleg nem a teljes bizottság előtt folynak le. Ilyen nagy horderejű és életbevágó kérdés elbírálásánál kívánatos a kollegiális döntés, mert nem vállalhatja a felelősséget egy professzor sem azért, hogy kartársi ellenőrzés nélkül mondjon ki megfellebbezhetetlen határozatot. További általános észrevételünk a tudományos képzés és a szakképzés kettéválasztására vonatkozik. Elvileg nem kifogásoljuk ezt a megkülönböztetést, állást kell azonban foglalnunk az ellen, hogy a kettő közül bármelyik túltengjen a másiknak rovására. Legyen a jogi főiskola a kitűnőek tudományos intézete azok számára, akik doktorok akarnak lenni és legyen lelkiismeretes szakintézmény azok számára, akik a doktori gradusra nem tartanak igényt, csupán a gyakorlati jogi pályákon óhajtanak boldogulni. Azt még megértjük, hogy a doktori diplomának, mint legmagasabb tudományos fokozatnak megszerzését a tervezet továbbra is az egyetemek részére tartja fenn; határozottan nem helyeselhetjük azonban