A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1941. augusztus

— 6 Hiúság nem fűtötte, személyi becsvágy soha nem vezette, az államvezetés nehéz szerepét, melyre neki a bölcsnek, a tudósnak, a világ hizelgésétői és nyilvánosságától mindig tüntetően elvonuló független nagy úrnak semmi szüksége nem volt, csak azért vállalta, mert nemzetének akart használni és hordozta e feladatkör kicsiny és nagy terheit halálig menő komolysággal és hűséggel. Ha tanításait, nemzetnevelő munkáját ma, amikor a halál már feloldotta a megkötő pártkapcsolatokat, ezektől mentesen mérlegre tesszük és áttekintjük, a lelkünk megtelik hálás szomorúsággal, hogy elment egy magyar, ki olyan féltő, aggódó gonddal és szenvedelemmel iparkodott egységre, összefogásra, emberségre, kitartásra, okos erényre nevelni ezt a nemzetet, mint csak legjobbjaink tették, mert valóban arra nevelte, arra tanította nemzetét, hogy ma csak egy kötelességünk van, hogy egységesek, kötelesgégtudók legyünk, hogy ma nincs joga a magyarnak, ha élni akar, a pártoskodásra, a széthúzásra. Teleki életének utolsó esztendejében lelkének minden aggódásával ettől félt, ezért nevelte, tanította, korholta a magyar társadalmat s minden beszéde intelem és kérlelés volt, korholás és ösztönzés, hogy ma, amikor népek fölött telik be a végzet, nem engedhetjük meg magunknak a széthúzás fényűzését. Fogadjuk meg nagy tanítómesterünknek ezt a halál pecsétjével szentesített parancsát s iparkodjunk egységesek, béketűrők s e réven erősek és magyarok maradni s akkor Teleki Pál megszakadt szívében élt s ezt a szívet annyiszor mardosott, agyát annyiszor égetett gondolatai, nem szálltak vele sírba, hanem halála által nyernek örök életet a nemzet javára annak életében, s ezzel állítja a nemzet a legszebb és legmaradandóbb emléket nagy fiának : az ő nagy tanítómesterének. Boruljunk le mi is hálával és alázatos lélekkel az őt nekünk ajándékozó isteni Gondviselés előtt s adózzunk kegyeletes és hálás emlékezéssel nemzetünk ezen nagy fia emlékezetének. V Nagytiszteletű Egyházmegyei Közgyűlés! A ma egyesztendeje tartott közgyűlésünkön nagy nemzeti királyunk Hunyadi Mátyás születésének 500 éves évfordulójára emlékezvén Istenbe vetett erős hittel kifejezést adtam annak a reménységünknek, hogy az 1938 szeptember bávában útjára indult történelmi igazságszolgáltatás tovább folytatódó útjain nemcsak gondolatban, de színrőlszínre is meglátjuk a magyar lélek minden szeretetével körülvett drága Erdély megszentelt földjén mint újra és mindig szabad magyar földön: kincses Kolozsvár városában ma is álló azt a házat, ahol ez a vérünkből való nagy királyunk megszületett, s alig hunyt el e reménységünk kifejezése után két nap az éjszakában, reánk virradt ennek a legszentebb reménységünk beteljesedésének hajnala, reánk virradt 1940 augusztus 30-ika: a mohó foglaló és bitorló által kért bécsi döntőbírósági ítélet napja, amikor az ország apraja, nagyja a Felvidék és Kárpátalja visszatérése után (1938. XI. 2. és 1939. III. 14.) immár harmadízben érezte meg 20 esztendős szenvedés és kálváriajárás után, hogy van a történelemben igazságszolgáltatás, hogy az igazságos Isten nemzeteknek is elégtételt szolgáltat a nagy szenvedésekért, sőt örvendező lélekkel adhatunk számot e mai közgyűlésünkön az új honfoglalásnak negyedik lépcsőfokára való felemelkedésünkről is, mert a folyó év