A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1941. augusztus

— 5 Gróf Széchenyi István férfiúságának kezdetével, a" mult század harmadik évtizedével veszi kezdetét hazánk történelmének egyik legjelentősebb korszaka: az úgynevezett reform korszak. E korszak megindításának gróf Széchenyi István volt az apostoli hiiségű kezdeményezője és éveken át úgyszólván egyedülálló, de ettől a magárahagyatottságtól soha vissza nem rettenő bátor harcosa is. Gróf Széchenyi férfiúsága és ezt követő egész élete nemzete jövője építésének, e jövő féltésének s az azért való teljes felelősségnek érzés és gondolatvilágában telt el, ez ihlette minden cselekedetét, sőt ha szabad egy az ő egyéniségét ennél a szónál talán erőteljesebben jellemző és értékelő szóhasználattal élnem, — az ő nagysága előtt való legteljesebb hódolattal azt kell mondanom, hogy ennek a gondolatkörnek valóságos megszállottja volt. Az ő nevével áll örök kapcsolatban hazánknak a rendiség fojtogató bilincseiből való felszabadulása, ő volt az az áldozatos hűséggel és örökös tettrekészséggel felvértezett magyar, aki az új Magyarország kialakulásához prófétai látású szavával, írásaival, eszméi és elgondolásai életté formálására véghezvitt bátor kezdeményező tetteivel, férfiúi élete, alkotásai és áldozatai fényes példáival egyaránt a legtöbbel járult hozzá; méltó tehát arra, hogy születésének másfélszázados évfordulója küszöbén nemes alakját minden becsületes magyar ember s magyar lelkiséggel ál itatott minden intézmény és közület az isteni Gondviselés adományozó kegyelméért érzett mélységes hálaadással idézze szerető és hálás emlékezetébe s elmélyedjen az ő messze jövő távlatait átfogó s az örök magyart formáló, nemzetnevelő tanításaiba, melyek egy század távolából a mi mai sorskérdéseinkre, az új és örök magyar jövendő építésére és kialakítására ma és mindig megbízható és követendő útmutatást adnak. Nyolcvanegy évvel ezelőtt aludt ki a magyar égen Széchenyi életének fényes csillaga s a döblingi tragédia nyomán keletkezett döbbenet és megrendülés ez évi április 3-án arányaiban és méreteiben újra megismétlődött nemzetünk életében, amikor a halál angyala sorsunk válságos évfordulóján a nemzet egyik leghivatottabb vezetőjét, sorsának erőskarú kovácsolóját, nyugalmának, belső rendjének legéberebb őrét, boldogabb, sugarasabb jövőjének zálogát: nemzetnevelő nagy fiát gróf Teleki Pált ragadta el. Teleki halála pillanatában önkéntelenül Széchenyi neve ötlött minden magyar szemébe, mert Teleki is az ő példáján elindúlt és az ő útjait járó szenvedelemmel volt építő munkása a magyar sors kialakításának s nemzete féltésétől összeomlott lelkivilága s halálba hanyatlott élete tragikus befejezésével is mellette állt sorsban, szenvedésben s a nemzetéért való aggódás lázában elégve. Ugyanaz a vívódás a két nagy lélek mélyén, ugyanaz a szinte rögeszmés féltése mindennek, ami magyar, ugyanaz a tudásszomj, ugyanaz az égés és önfeláldozás, ugyanaz a végzetes magyarság, mely életünknek íze. értelme és tartalma, sőt hite és végzete is volt. Teleki Pál a tudós, a bölcs, a végzetesen magyar, bárhova állította őt a magyar élet, — mert csak ettől fogadott el, de ettől feltétel nélkül útmutatást és életparancsokat, — minden helyen: katedrán, miniszterelnöki széken úgy szolgált élete egyetlen princípiumának: magyarságának, mint a hívő lélek szolgál és adja át magát feltétel nélkül egész lelkével a maga hitének.