A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1940. augusztus

— 8 — ben dobbant össze a magyar törvényhozással minden magyar szív s ezen a napon minden magyar hódolatot és szeretetet sugárzó tekintete a budai vár felé irányult, ahol immár húsz esztendeje őrködik és vigyáz a nemzeti élet hajójának parancsnoki hídján az az ízig vérig magyar, hős férfiú, kinek kezébe húsz esztendővel azelőtt letette sorsát a magyar nemzet és a világháború befejezésével reázúdúlt szörnyű összeomlás után az ő vezérletével indult el egy új világ, egy új élet göröngyös országútján, s ha e két évtized multán új élet hajnala pirkad a magyar égen, ha „A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez" és nagy népek és nemzetek is újból megbecsüléssel veszik ajkukra ezt a nevet, s ha épül az elvakult gyűlölet és mohó kapzsiság által szánalmas csonkká szaggalott ország: ezt a jóságos Isten hozzánk lehajló kegyelme után elsősorban kormányzójának köszöni a nemzet; ezért dobbant össze minden magyar szív a húsz éves évfordulón őszintén és együttesen nem külső fénnyel, de befelé ünnepelve — egy haikszavú hálaadássá, hogy őt küldte számunkra vezérül és oltalmazóul. Szálljon fel és csendüljön bele a nemzet imádságába a mi hálaadásunk, a mi „titkon ajtónkat behajtva" elsóhajtott imádságunk is a mindenható Istenhez, hogy legyen őriző pásztora Kormányzó Urunk drága életének s láttassa meg rajta és további országlásán az ő nagy dicsőségét. Ez emlékezéseink során a büszke öröm ragyogása tette fényessé tekintetünket, ám a fény nyomában ott van mindig az árnyék, örömérzéseink nyomában most is elénk döbbennek a múlt évi e. m. közgyűlésünk óta lepergett esztendőből olyan veszteséges napok, melyeket amikor az értékeinket megbecsülő szeretet és hálaérzet indítására ebben a meghitt közösségünkben emlékezetünkbe idézünk, — a mélységes fájdalom érzései fátyolozzák el emlékező tekintetünket. A mult év október hó 21-ike, november 1-je és a folyó év február hó 18-ika szomorú napok: — három nagy fénnyel világító fáklya kialvásának gyásznapjai — református egyházunk életében. Mult évi október hó 21-én Sörös Béla losonci püspök lelkipásztor hunyta le örök álomra szemét. Sörös Béla egyházmegyénk szülötteként ároni családból indul el életének önzetlen és szakadatlan szolgálatban eltelt útjára: akkor nőtt azonban hajlíthatalan erős szálfává, ereje, tudása, egyéni kiválósága, prófétai heroizmusa akkor bontakozott ki, amikor a nagy összeomlás után az anyaország kebeléről kíméletlen kezektől leszakított Felvidéken kisebbségbe szorult és magára maradt a magyarság, melyet az új hatalom örök gyanúval illetett, örök ellenségnek tekintett s a megszállás kegyetlen húsz esztendeje alatt így is bánt vele. Ennek a rabsorba került, s rabtartói által mindvégig zaklatott felvidéki magyarságnak volt egyik meg nem alkuvó lelki vezére, ki a veszélyektől meg nem riadt, azok elől félre nem állt, de velük erős lélekkel mindig bátran szembenézett, ki lelket árasztott a csüggedőkbe., összetartotta és híven pásztorolta nyáját s a losonci református theológiai intézetnek megteremtésével s arra saját vagyonának és az irdatlan küzködésben fogyatkozó életerejének feláldozásával arról is gondoskodott, hogy a felvidéki ref. gyülekezetekben a lelkipásztori építő szolgálat folytonossága megszakítást ne szenvedjen. Ebben az éjt-napot eggyé tevő szolgálatban, ebben az emberfe-