A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1939. augusztus

— 50 — 3. sz. melléklet a 30. sz. határozathoz. Nagytisztelefü Egyházmegyei Közgyűlés! Gyors szárnyakon repülnek az évek. Alighogy belekezdünk egybeegybe, már el is végződik s elérkezik a számadás ideje. A jó isten segítségével beszámolni kívánok én is a Nagytiszteietü Egyházmegyei Közgyűlésnek egyházmegyénk iskoláinak 1938 — 39. tanévi állapotáról részben a magam, részben pedig a tanügyi bizottság többi tagjának tapasztalatai alapján. Egy évtizede múlott el annak, hogy a Nagytiszteietü Egyházmegyei Közgyűlés bizalmából betölthetem a tanügyi elnöki tisztet. S ez évtized alatt a jó Isten megadta nekem a lehetőséget, hogy összes iskoláinkat több izben is megnézhettem. Sok és felejthetetlen lélekemelő dolgot láttam és hallottam s boldogan állapítottam meg, Istennek hála! Vannak tanítóink elég számmal, kikről elmondhatjuk, hogy hivatásuk magaslatán állanak és büszkék lehetünk rájuk, de azt sem lehet tagadni, hogy olyanok is akadtak minden évben, kik vagy nem akarták, vagy nem tudták felfogni a tanítói hivatás fontosságát és csak kenyérkereseti pályának tekintették. Pedig, hogy a bérért való szolgálat milyen veszedelmeket rejt magában, nagyon jól tudjuk. A szülők az iskolától várják, hogy istenfélő, honszerető, egymást megbecsülő polgárokká nevelje gyermekeiket. Dehát nevelhet-e az, aki nincs tisztában a neveléstan elemeivel, önthet-e tudományt a rája bízottakba az, akinek nagyon is fogyatékos a tudása, lehet-e példaadó, világító oszlop az, akinek magának sincs hite. Azt mondja a Példabeszédek Könyvének bölcs írója : „Az Úrnak félelme feje a bölcsességnek!" De jó volna minden református iskola legszembetűnőbb helyén olyan betűkkel felírni ezeket a szavakat, hogy szüntelenül ott lebegnének tanítók és tanítványok előtt! De jó lenne, ha minden református iskola tanítója átérezné azt a szent célt, amely arra késztette őseinket és minket is, hogy iskoláink fenntartása érdekében ne riadjunk vissza a legnagyobb áldozathozataltól sem. Néhány évvel ezelőtt olvastam egy Magyarországon járt, francia hugenotta prédikátor szavait, melyekben azt hangoztatta, irigyeli az itteni állapotokat, mert itt a felekezeteknek s közelebbről a reformátusoknak is jogukban áll iskolákat fenntartani s taníthatják azokban a hittant és már a gyermeki lelkeket odavezethetik Krisztus lábai elé. Tény és valóság, ez az a cél, mely előttünk lebeg, református felekezeti iskoláink fenntartásával. Dehát valójában mi a jelenlegi helyzet? A ref. felekezeti tanító vergődik a két malomkő: az egyházi és világi hatóság sokszor ellentétes követelményei között. Mi azt mondjuk : az iskolának az a legfontosabb hivatása, hogy neveljen istenfélő, hitben gazdag életű egyéneket; a világi hatóság meg azt állítja, hogy az iskola nem alkalmas hely a lelki elmélyedésre, az iskolának az a