A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1936. augusztus

jutottak szeretetébe. Valami meleg bensőséggel nézte, élte hivatását és egy nagy ígéret volt, annak a fiatal tanítónak az élete a ref. tanítói ideál megvalósulására, amelynek annyi megható példányát mutatja a mult, amelyre oly nagy szüksége van megcsonkult helyzetünkben a jelennek. Fegyelem, programszerüség, felelősségérzet, ambitió, ez jellemezte az ő egyéniségét. Élete, munkássága, csak egy felséges kezdet volt! Tragikus elköltözésében az a végtelen szomorúság, hogy nincs folytatása. Egy sokat igérő virágot vert le a halál erős ütése a sok milliós hajtású ősi kálvinista tanítóság életfájáról, amelyből eredményekben szép termés lehetett volna. Egy fiatal ember halála, sőt egy fiatal tanitó halála, egy világ megsemmisülése. Nemcsak az ember veszik el, akit kívülről ismertünk fiatalságával, beszédével, hanem elveszik az a világ is, amit belül hordott a gondolatok és akarások kincseivel, amelyek nemzedékek lelkét formálhatták volna, — az ambitiók, amelyekből hivatás, kötelesség teljesítésének munkái, eredményei születhettek volna. — Ezért szomorú, hogy hiányzik közülünk, kartársai közül. A mi hitünknek az a felséges tanítása, hogy mind életünkben, mind halálunkban Istené vagyunk! Ki tudja, hogy mire delelővé ért volna életének napja : csalódásban, fájdalomban nem szakadt volna-e fel fiatal életének és lelkének aranyköde és nem ütött volna-e reá is az élet, amely ütés nyomán csak az emlékek fájdajmas visszanézései maradtak volna meg. Isten tudja az Ő gondolatait mi felőlünk! A gyász felhőjéből, az örökkévalóság hitének napsugaraiból szövődik lelkünk felett mindig egy-egy szivárvány. Mi, a mi tanítói hivatásunkkal isteni üzenet vagyunk a világon embertársaink számára. Hiven kifejezi az a gondolat a lelkiismeretes tanitó kilétét, amelyet egyik testületi elnökünk felett mondott emlékbeszédben hallottam: „A tanitó ajkai nem némulnak el soha, csak zengésük száll más ajakra át!" Éz legyen cipruság Förköli Sándor korán elhalt kartársunk sirján. Emlékbeszéd Szalay Imre volt szeritgáli ig. tariitó felett. Tartotta: Szűcs Jenő csőri kántortanító. 1854. május 13. 1927. december 17. Ez a két dátum, két mérföldkő, egy ember, Szalay Imre, volt szentgáli ig. tanitó, szeretett kartársunk életében. Ha a Biblia szavaira gondolunk, azt mondjuk, túllépte a kiszabott határt s mint érett gabona betakarittatott az Ur csűrébe s megnyugvással kell ezt fogadnunk. De ha megnyugszunk is, nem tudunk a fájó érzésektől szabadulni mégsem, ha végigtekintünk sorainkon s nem láthatjuk többé közöttünk ennek az egyesületnek egyik legrégibb és leghűségesebb tagját, a mi szeretett Imre bátyánkat. Kidőlt ő is közülünk s már csak emlékének áldozhatunk hálás kegyelettel. Gyujtsuk meg tehát az emlékezés fáklyáját s lássuk ennek fényénél főbb vonásokban a két határkő között lefolyt utat. 92