A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1936. augusztus

Szalay Imre 1854. május 13-án Köveskálán született. Itt végezte elemi iskoláit is, honnan a pápai kollégiumba kerül. 1870-ben elvégezve a négy alsó osztályt, tanitónövendék lett Nagykőrösön. A tanítóképző évfolyamait 1874.-ben elvégezte, de az akkori törvények szerint nem képesítőzhetett, hanem csak a gyakorlati év eltöltése után. Ez a körülmény nehéz megpróbáltatásokat hozott reá s elszakította hivatásától. A szépen fejlett, kitűnő fizikumu ifjút besorozták katonának. Ebben az időben tanulmányi szabadságolás, önkéntesség még nincs, szolgálat alól felmentést csak az okleveles tanítóknak adta meg a törvény s igy, bár minden utat megpróbált, hiába, 3 éves, tényleges szolgálatra kellett bevonulnia a 48. gyalogezredhez. 1877. év őszén szabadul s mint „zugsfűhrer" szerel le. Fátuma újra üldözi. Mielőtt képesítőzhetett volna, a berlini kongresszuson nyert felhatalmazás alapján, 1878-ban Bosznia—Herczegovina okkupálására elrendelt mozgósítás ismét elszakította pályájától. A csendes tanterem nyugalmát a Balkán háborús zaja váltotta fel számára. Végig szenvedte az okkupáció véres gyötrelmeit, nem egyszer alig menekülve a szük hegyszorosokban a vad ellenségtől reájuk zúdított sziklagörgetegekből is. Megállotta helyét is. Alattvalói rajongtak érte, felebbvalói becsülték, szerették, sőt marasztották, de szive az iskolához húzta. A sok elbeszélt epizód közül egy: Az okkupáció vége felé a szerbiai határszélen teljesített egy izben éjjeli ellenőrző őrjáratos szolgálatot. A hegygerincen állva, vizsgálta a szerbiai hegyszorosokból felszálló füstöt, mely az elmenekült bandák tábortüzéből tört az ég felé. Egyszer csak mellette termett, az akkor még velünk érző, trónkövetelő „Petár vajda", későbbi I. Péter, szerb király. Arany cigarettás dobozából, török dohánnyal kínálva meg, a cigaretta illatos füstje mellett jó magyarsággal beszélgetett el a zugsfűhrer úrral. Végre ütött a szabadulás órája, visszatérhetett az elhagyott útra. 1882. márc. 20-tól Szentgálon, mint helyettes tanitó, kapott alkalmazást s még ez évben végre kezében tarthatta a jól megérdemelt tanítói oklevelet, melynek elnyerésével most már mint rendes tanitó működik tovább Szentgálon 1886. április hó 5-ig. Ekkor Litérre megy s majd 1892. szeptember 19-én újra vissza második otthonává vált Szentgálra. Itt éri a nagy világfergeteg, de ez már nem szólítja hadba, túl van a korhatáron s csak aggódó lélekkel figyeli az eseményeket, imádkozik hazája sorsáért. Lelkesíti az ifjúságot, maga helyett küldve egyetlen fiát - Imrét a harcmezőkre, ki mint katona, méltó is volt apjához, kinek büszkeségére, mint hadnagy tért vissza a vérzivatarból. 1915. novemberében megfáradva, nyugalomba vonul s 1927. dec. 17-én Polgárdin, egyetlen leánya — Irén — polgárdii tanítónő karjaiban csendesen elaludt. Csendesen, mint amilyen volt élete is. Szerényen, csendben, de teljes odaadással töltötte be hivatását. Jegyzőkönyveink is tanúskodnak munkásságáról, megértő kartársi szeretetéről, minden jó és szépért lelkesedő egyéniségéről. Szelid, kedves szemeit nem látjuk többé közöttünk s nem érezzük a belőlük sugárzó meleg szeretetet, de emléke élni fog. Ő pedig nyugodjon békén, pihenjen csendben s legyen áldott siri álma! 93