A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1936. augusztus

osztályát mint rendes növendék végezte el. A képesítőt ugyancsak Pápán tette le 1919. dec. 20-án. 1919. szept. 15-től már mint szentgáli helyettes tanitó működik. A fiatal 19 éves tanitó nemcsak mint tanitó, hanem mint ember is mindinkább szeretettebb és becsültebb lett a gyülekezet előtt. Nemcsak az iskolában végezte lelkesedéssel és hivatása szeretetével tanítói kötelességeit, hanem az iskolán kivül is minden törekvése odairányult, hogy neveljen, építsen. Újra életre szólította az énekkart, hogy a dallal, énekkel is odafűzze a lelkeket azoknak az eszméknek a szolgálatához és megbecsüléséhez, amelyekért Ő is lelkesedett. A szentgáli gyülekezet presbitériuma értékelte is a fiatal helyettes-tanitó munkáját és 1920. aug. 14-én egyhangúan I. kántortanitójává választotta. Ez a tény még inkább munkásságra ösztönözte, amely folytonos és bensőséges volt életének utolsó pillanatáig. 1922. juliusban az isteni gondviselés emberi látással nem látható, örökérvényű akaratából hirtelenül megbetegedett. Olyan erővel lépett fel betegsége, hogy az operáció sem segíthetett rajta és a pár nappal még életerős, vidám, fiatal élet 1922. julius 9-én este vakbélgyulladásban a budapesti Rókus kórházban meghalt. S a szentgáli harang, arrfely az Istent kereső lelkeket ezen a nyári vasárnapon templomba hivta, s amelynek a szavára máskor Ő is elindult, hogy „lantban, hegedűben, cimbalmi zengésben" magasztalja az Istent, most az Istenhez térő lelkét kisérte az örökkévalóság végtelenje felé. S amikor jött az álomjáró juliusi este, rövid, de kinos szenvedés után visszaadta lelkét Teremtőjének. Temetése, julius 11-én délután volt s hült porai a rákoskeresztúri temetőben nyugosznak. Utolsó nyughelyére az egyházhözség képviseletében elkísérte lelkésze és gondnoka, a gyászoló család és néhány hű barát, Miután a gyülekezet tagjai csak lélekben gyászolhatták, f. hó 16-án a délelőtti istentisztelet keretében, alkalmi gyászimában sirattuk el és kerestünk vigasztalást Istennél sziveink sajgó sebére. Szüleinek bánata is leírhatatlan, mert 6 gyermekük közül egyetlen fiukat veszítették el benne. S amikor megérkezett a szomorú izenet, kis tanítványai sirva jártak házról-házra, kérdezgették a szomorú valóságot, hogy igazán meghalt-e az ő kedves tanítójuk? Tanítói munkásságának kell-e ennél jellemzőbb, beszédesebb méltatása, mint ezek a könnyek, melyek a fájdalomtól remegő gyermeki szemeken ragyogtak s melynek tiszta tekintetét Ő irányította nemcsak a látható világ csoda dolgaira, hanem ezeken keresztül ama láthatatlanra is. Ez a búcsúztató, csillagszemű ref. gyermekek könnye ott a bükkös Bakony alján, mindennél szemben, ragyogóbban, de szomorúbban jellemzi, hogy ki volt Förköli Sándor mint tanitó ! A szomorú hir házról-házra járt s alig volt ház, ahol meg ne siratták volna. Az Énekkar tagjai is, akikkel oly sok kedves időt töltött dallal, énekkel nemesítve és tanítva, siró sóhajjal szomorkodtak a gyászhír hallatára és ez a tompa moraju szomorkodás beszélte az ő fájdalmukat, ez volt a gyászdaluk, bucsuzásuk vezetőjüktől. Mint ember szerény, tisztességtudó, emberszerető volt. Szerette hivatását, mert szerette az embert. Ugy nézte az iskolát és körülötte a társadalmat, hogy azért van mint áldott munkatér, hogy minél többet belevigyen az ő belső világából, a hivatásból, a megbecsülésből, a hitből és szeretetből. Őszinteség, nyíltság mutatkozott az emberekkel való érintkezésében és meleg ragaszkodással volt azokhoz, akik az élet utján akár mint nevelők, akár mint tanácsadók vagy barátok bele91