A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1933. július

— 75 — gunk csak úgy ér fel az égig, csak úgy számíthatunk annak meghallgatására, ha mi magunk is mindent megteszünk arra, hogy az engesztelődést kiérdemeljük; — ha rendet teremtünk a magunk háza táján; — ha hitünk szövedékeibe nem engedünk be kétséget, házunkba bujtogatókat, a magunk, családunk és gyermekeink lelkébe hitvallásos gondolkodásunktól, világnézetünktől idegen és tisztes tradícióinkkal kiegyenlíthetetlen ellentétben álló ideák mérgét; — ha a bőség esztendeiben nagyra növekedett igényeinket ezekben a szorongatóan szűkös időkben megtanuljuk lefokozni, megtanulunk lemondani és szűkös viszonyaink között is a gyermekeinket és mi arra szoruló magunkat is oktató, nevelő, feddő, védő és keblén hordozó anyaszentegyházunk és annak közintézményeiért áldozatokat hozni; — ha beidegződünk a szenvedések keresztjének elhordozására, a hántások és csapások alázatos, tűrő lélekkel való elviselésére, — mint ezt a sanyargattatások és üldöztetések tüzében meg nem égett, de hajlíthatatlan kemény acéllá edzett, hosszútűrő, hitvalló, ekklézsiákat fundáló, templomokat és iskolákat építő s azokat áldozatos lélekkel fenntartó és reánk örökítő áldott emlékezetű apáink és anyáink cselekedték. Cselekedték! Ezen a tetten van itt a hangsúly, ami nem beszédes mozdulatlanságot, nem okoskodásokkal kendőzött tétlenséget, nem magaimádó tudálékosságot, hanem a hitben naponkint való megújulást, a bűn számára naponkint való meghalást, az áldozatoktól soha meg nem riadó lelket és e lélekben való mindennapi újjászületést jelentett a mi drága emlékezetű hitvalló őseinknél és ha nem akarjuk a pusztulás kárhozatára juttatni a reánk maradt drága örökséget, — a mi református anyaszentegyházunkat, — ugyanezeket kell jelenteni a ma élő nemzedék számára is. ... Az idő sürget, itt kopogtat ajtónkon a sorsdöntő kérdés: tudjuk-e, akarjuk-e Isten parancsai szerint reformálni életünket és egyházunkat? Van-e bennünk annyi elszánt akarat, multunk iránt annyi megbecsülés, jövőnkbe vetett annyi hit s e jövőért való annyi felelősségérzet, hogy ezt a megújulást, ezt az újjászülő belső reformációt el tudjuk végezni s az ebben reánk váró harcot önmagunkkal, saját gyarlóságainkkal s hitünknek talán nem is minden hibánk nélkül elhidegült, vagy közönyössé vált cselédeivel szemben győzedelmesen megtudjuk harcolni?