A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1933. július

- 66 — ban s megkérdezi tőle: »Akarsz-e meggyógyulni?« Kicsoda az, akinek a szivét át ne járná a boldog megnyugvás érzete, amikor az általános önzés és részvétlenség közepette látja a segíteni akarást, a segíteni tudást, a szívet, a hatalmat, mely érez és parancsol: »Kelj fel és járj!« És ez az, ami a történet színhelyét Bethesdává, kegyelem házává teszi. Az emberek miatt arra a szerencsétlen betegre nézve akár örökre a fájdalom és szenvedés helye maradt volna, de a Krisztus által egyszerre a segítés, a gyógyulás, a kegyelem helyévé változott. Ez a megállapítás ma is igaz, Testvéreim. Közel kétezer év telt el azóta, közel kétezer év óta járja az emberiség Krisztus iskoláját, mégis tele lehetne a világ Bethesdával, az emberek, miatt ma is fájdalom és szenvedés tanyája volna valamennyi, egyedül a Krisztus avatja a segítés, a gyógyulás, a kegyelem hajlékává. Az ember is, a Krisztus is a régi. Eljárásuk, viselkedésük állandóan ismétlődik. Az evangéliumi betegnek hol a panasza sír bele a történelembe: »Nincs emberem«, hol meg az öröme ujjong fel, mikor hallja a drága biztatást: »Kelj fel és járj!« Nagy áldás és nagy megnyugvás az, hogy ez a kettő így váltogatja egymást, hogy amit veszni hagy az ember, megkeresi é-. megtartja a Krisztus. E nélkül jaj volna a sok szerencsétlennek, jaj volna ennek a nyomorult világnak, jaj volna a keresztyén anyaszentegyháznak. Erről az utóbbiról akarok szólni előttetek ez órában. Arról a kérdésről, hogy mivé lett volna és mivé lenne egyházunk az emberek miatt, mivé lett és mivé lehet Krisztus által? Gondoljatok csak vissza az apostolokra. Abban a szomorúságban és félelemben, mely a Mester távozása után elfogta szívüket ott a jeruzsálemi felsőházban, nem az evangéliumi beteg sóhaja reszket-e: nincs emberem? A szomorúság és félelem nem vett volna-e rajtuk erőt, ha a Lélek által nem üzen nekik a Krisztus: kelj fel és járj! Az emberek részvétlensége, gyűlölete esetleg a Krisztus ügyének teljes feladásába, talán megtagadásába, talán elárulásába kergette volna őket s elveszett volna a szent mag is, melyből az egész földet beárnyékoló fája kinőtt a keresztyénségnek, mig a Krisztus hatalma által »lettek tanuk és nizonyságtevők mind a földnek végső határáig«. Vagy gondoljatok az első keresztyénekre, azoknak tenger fájdalmára és szenvedésére, akiket az emberi önzés és gonoszt-