A Veszprémi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1933. július

— 67 — ság nem a Bethesda gyógyító hullámaiba, hanem a tömlöcök fenekére, máglyák lángjai közé, cirkuszok porondjára vadállatok elé hányt. Mikor érezték az üldözés kínjait, mikor látták a kínjaikban gyönyörködő tömeget, nem az evangéliumi beteg panasza sír-e az ajkukon: nincs emberem, egészen addig, mig meg nem jelenik a Krisztus és bele nem ragyogtatja a kereszt fényét Nagy Konstantin lelkébe s általa oda nem kiáltja a fájdalomtól és szenvedéstől elgyötörteknek: Kelj fel és járj! És az emberektől halálra kínzott, a Krisztus által felemelt egyház lábra állt és járt. Az idők folyamán eljutott a hatalom és dicsőség legmagasabb fokáig, de az éltető lélek lent maradt, beteg lett. Beteg lett, két részre szakadt közben a teste is és bár mindennek dacára, volt idő, amikor ketten, sőt hárman is versenyre keltek az egyházzal kapcsolatos, nem a Krisztus, hanem az ember teremtette méltóságért s országok, birodalmak békéjét dúlták fel, csakhogy élvezhessék, de bármilyen erős és hatalmas volt is külsőleg, bensejében oda vágyott a Bethesda tavához, a segítés, a gyógyulás, a kegyelem helyéhez, de vágyó sóhaja megint panaszba fult: nincs emberem! Az emberek miatt talán még most is ott vergődne, ha nem jön a Krisztus és nem szól Luther, Kálvin és a többiek által: Kelj fel és járj! Az út, mely ezután következik, nagyon szomorú. Fájdalmak és szenvedések éles köveivel kirakott. A rajta járást nemhogy elősegítenék, hanem inkább hátráltatják az emberek. Már Luther és Kálvin ajkán ott cseng a panasz: nincs emberem! Ki ne ismerné a wormsi birodalmi gyűlés s a genfi városi tanács határozatait? Hát még akik megmaradtak az általuk kijelölt úton? A Bertalan éjjelén legyilkolt, vagy a dragonádok által elűzött francia hugenották, a Habsburg császárokkal 30 éven át életrehalálra viaskodó német evangélikusok, a számkivetésbe kergetett angol puritánok, a börtönbe és gályára hurcolt magyar protestánsok, mind átérezték az evangéliumi beteggel szemben megnyilvánuló emberi részvétlenséget és könyörtelenséget s nekik talán még jobban fájhatott, mert mint a Krisztus mondotta, akik bántalmazták, öldökölték őket, azt hitték és azt hirdették, hogy istenitiszteletet cselekesznek Istennek nagyobb dicsőségére. Le is veretett volna útjában, az evangélium szempontjából el is veszett volna az egyház, ha nem jön és nem szól a Krisztus egy Coligny, egy Gusztáv Adolf, egy Cromwell, egy Bocskay, egy Bethlen, egy Ruyter képében és ajka által: kelj fel és járj. 5*