A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1932. július
ezreden át volt védő bástyája nemcsak a keresztyénységnek, de a nyugati kulturának és a civilizációnak is. És ne gondoljuk, hogy a kegyetlen világháború vészes következményeinek már vége van! Ezek a földalatti erők dolgoznak ma is szakadatlanul, s ez az aknamunka az, ami mindnyájunk nyomorúságát napnap után fokozza! Adja Isten, hogy ez a leigázott nyomorúságos helyzet rövid ideig tartó legyen és mi ennek minden kínját átszenvedve, mielőbb megérhessük, hogy újból diadalmaskodjék a hit, a vallás és a haza kultusza! Engedjék meg, hogy ezt az alkalmat arra használjam fel, hogy formálisan is letegyem az önök kezébe azt a mandátumot, amellyel engem és tisztviselőtársaimat ezelőtt 10 évvel megajándékoztak, s melyet most megbízatásunk lejártával mocsoktalanul adunk vissza önöknek. Engedjék meg, hogy ez alkalmat felhasználva a mai nehéz, csaknem kétségbeejtő helyzetben egy kérést intézhessek önökhöz, s Egyházunk jól fel fogott érdekében arra kérjem önöket, hogy az önök bölcsessége válassza ki azokat a férfiakat, kiknek kezébe Egyházunk jövő sorsát nyugodtan helyezhetik és akikre az egyházmegye sorsát és jövőjét legjobb meggyőződésükkel bizhatják reá, de egyet tartsanak szem előtt, azt, hogy a mai vészes időkben semmi sem nélkülözhetetlenebb, mint az egymást megértő és kölcsönös bizalmon alapuló egyetértés. Nyíltan és egyetértően foglaljanak állást, mondják meg, mi a szándékuk, s egy akarattal s egy szívvel, egy lélekkel, a Krisztusi szeretet által egybefüzött gondolkozással válasszák meg a tisztikart, mert a bizalom spontán megnyilatkozása adhatja meg nekik az erőt ahhoz, hogy boldogulásra vezessék egyházunk szent ügyét. Ezek után engedtessék meg nekem, hogy nagyon röviden foglalkozzam Egyházunk ügyeivel, mert hiszen az esperesi jelentés kimerítően felsorolja azokat. Először azokat a személyi kérdéseket akarom röviden érinteni, amelyek az elmúlt év alatt az egyetemes egyházban történtek s amelyek minket nem kis mértékben érdekelnek. Esperes ur megemlékezett arról a mélységes gyászról, mely egyetemes egyházunkat érte, amikor az Isten kiszámíthatatlan akarata elragadta körünkből Révész Kálmánt, a Tiszáninneni egyházkerület nagynevű püspökét, aki egykor a mi egyházkerületünkben működött mint főiskolai tanár és egyházkerületünk