A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1932. július

- VI ennek. A hátralékok behajtását egyes helyeken — várva a jobb időket — nem is szorgalmazzák, ahol pedig az égető szükség kényszere alatt a világi hatóságok közreműködését veszik igénybe, a mai viszonyok közt, amikor az állami adók legnagyobb része is kint van, lassan, nehezen, igen körülményesen történik a behajtás elintézése. Az adósegély, amely évről-évre lefelé hajló tendenciát mutat, legutóbb még a mult félév mértékével adatott meg, a jövő költségvetési évre azonban, mint hirlik, ujabb százalékos levonás történik. A terhek, szükségletek épúgy megvannak, mint azelőtt, — ha ugyan nagyobb mértékben nem, — de az anyagi eszközök egyre apadnak, a teljesítőképesség fokozatosan alábbszáll, gyengül. Elszomorító képet kapunk, ha tekintetünket a lelkészi és tanitói kar állapotára vetjük, Nemcsak hogy fizetésüket az adó be nem folyása miatt nem kapják meg rendesen, hanem államsegélyeiket is csökkentve kapják, tanítóink a tisztviselői csökkentésekkel egy idő óta, lelkészeink pedig f. évi julius 1-től fogva, — jóllehet e segélyek, kivált a lelkészi korpótléknál, eddig is a törvényes mértéken alul adattak. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a hivatalnoki fizetések derekas részét kitevő terményjárandóság s földhozam értékesítési ára maholnap a minimumra száll alá. Ily körülmények közt egyházi belhivatalnokaink a legsúlyosabb, legválságosabb helyzetbe sodródtak, amelyben kénytelenek a biblia szavaival kiáltani fel: mit együnk, mivel ruházkodjunk! ? Pedig annak a lelkipásztornak, tanítónak társadalmi állásához mérten vannak bizonyos igényei s kötelezettségei, melyeknek azonban már-már alig képes megfelelni. A tisztes szegénység volt a kenyere református egyházunk belső embereinek eleddig, — ma már, sajnos — lassanként ez is az utópiák világába fog tartozni. . . Házonkivüli gyermektaníttatásra ma már gondolni se igen lehet lassanként. Pedig annak a lelkésznek, tanítónak nincsenek birtokai, melyeket örökségül hagyhatna gyermekeinek, — az örökség eddig az volt, hogy legalább kitaníttathatta s így adott kenyeret kezükbe. A közös sorsból — fájdalom — ki kell venniök a maguk részét nyugdíjas lelkésztestvéreinknek is, kiknek járandóságai szintén csökkentettek a tisztviselőkével paralell.