A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1927. december

— 26 — akarnám. De azt már elhallgatni nem lehet, nem szabad, hogy messze szakadtunk ettől a múlttól kivétel nélkül mindnyájan-. Időnkiint még emlékezünk rá, büszkélkedünk is veié, meghatott lelkünk -talián áldja is azt), de élni niem éljük ann-ak ga-zdag és öntud-ato-s, termékeny és igaz életét. Pedig az a múlt azért a miénik s pedig arra a múltra úgy tudunk méltók lenni, ha miniden érzésünkkel ós gondolatunkkal belemerülünk annak rejtelmes mélységeibe, ha szépsége és igazsága leigáz és megigéz annyira-, hogy jelenné tevén sízent örökségül hagyjuk ma-gunk után. Hol az a kálvinista ember, akinek valamelyik őse ne szenvedett volna hitéért talán csak -háborgatást, de talán börtönt, vagyonvesztést, sőt vértanúhalált is!? Mejlyik kálvinista nőnek ne lenne olyan őse, akinek ajkén diadalmasam zendült a zsoltár, hajlékát b-emeliegíté az áhítat s szivét minti királyi diadém. az istenfélelem tette ékessé és gazdaggá!? ... Ki tudnánk-e -szakadni ettől a múlttól? Meg tudinánk-e tagadni- emlékeinket és hagyományainkat, igazságunkban és eszményeinkben önönmagunikat? . . . Horvay Jánosról, a kiváló szobrászművészről olvastam^ hogy amikor megállapodott annál a mély és gazdag gondolatnal, hogy Kossuthot, mint magvető ideállt örökíti meg s mikor -e gondolat kivitelével

1 20 'hosszú esztendőn át vívódott, k-öziben voltak órái, midőn kétségbeesve amiatt, hogy nam találja meg az esizme megfelelő ki ábrázolását, öngyilkosságba akart menekülni. Balgaság lett volna, mert lám, alz isltenii -kegyelem segítségére j-ött, elkészült a munka, melyben az inspirált művész meg-felte egész élete legnagyobb feladatát s Kossuth dicsőségének féiiyözönében emelkedett fel neve a halhatatlanság régiói felé. íme, egy művész-Iéliek, talán -túlhajtott feleliősiségérzetből, az eszméért- kész és képes lett volna festi -életét díohni áldozatni. Mi ellenben ép a felelősségérzetet öldököljük magunkban- közönyösségünkkel, mi eszményeinket alkarjuk legyilkolni anyagiasságunkkal,