A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1922. október

torradalom után divatva jött a misztikusnak, a legendásnak, a középkorinak keresése, szóval a katholicizmus, — de a naturalizmus, a materializmus műhelyeiben készült a lelkek divatruhája. Nálunk is divatba jött a keresztyén vagy keresztény kurzus, de azok hisznek sikerében legkevésbbé, akik leghangosabban dicsérik ma és azok bíznak benne legkevésbbé, akik legelőször esküdtek rá tegnap. Üres, tartalmatlan jelszavak röpködnek csak s az egyéni, a társadalmi, a politikai, a szellemi, a valláserkölcsi élet káotikus zűrzavarában csak tovább szenved az ember s csak tovább tobzódik a bestia . . . A mélységből kiáltunk hozzád Uram! — tör fel az ajkunkról a zsoltáros költő fájdalmas szava. E mélységben szállja meg a lelkünket a leginélységesebb vágy a lelki újjászületés, a lelki átalakulás után. E mélységben érezzük tudatalatti ösztönös, erős sejtelemmel, hogy csak Istennel, az Ő felséges, szent akaratával teremthetünk harmóniát a közöttünk kavargó őrjitő kaoszba. Az égtől oly messze, Istentől oly távol jut a tudatunkba, hogy egyedül az ég kegyelmének, az Isten jóságának megnyugtató megismerése adhatja vissza a lelkek megzavart egyensúlyát. Mert azért van káosz, azért van önzés, azért van szeretetlenség, azért nincsenek az életben erkölcsi motívumok s azért örömtelen ez az emberöltő, mert Istene nincs, mert hite nincs ennek a kornak. Légy segítségül Uram a mi hitetlenségünknek! — ezzel a könyörgéssel kezdi meg munkáját Egyesületünk, mikor lobogójára irja az első programmpontot: a hitéletet akarom mélyíteni . . . Hit, mely az evangélium hallásából van. Nem akarok theologizálni, mert a célom nem tanítás, hanem az, hogy odaférkőzzek az Önök szivéhez s az én hitemnek Pygmalion-csókjával életre keltsem az Önök Szivének szunnyadó hitét. Minél több a baj, minél nagyobb a szenvedés, minél fájóbbak a sebek, annál időszerüb az evangéliom, hiszen ez orvosságot ad, vigasztalást szerez, gyógyírt csepegtet. Hiszen ebben, ezzel a sebekkel boritott Megváltó lép az életünkbe lágyan, csendesen, hogy először megnyugodjunk, azután felemelkedve az Ő szenvedéseinek méltóságára, felragyogjon bennünk valami, mint lobogó fáklya, mint az Istenben való bizalomnak, az Ő akaratán való megnyugvásnak, az isteni igazság diadalmaskodása iránt táplált reménynek fárosza, mint az Ő szent akarata cselekvésének kategoricus imperativusa, — szóval és egy14