A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1922. október

mint a bezárt kastély, amelynek ajtaján hiába zörget az idegen vendég: az isteni kegyelem. A megbántott és elhagyott Istennel békességre jönni, az eltévelyedésből haza találni, ez az a forró, nyugtalan szent vágy, amelytől konganak a szivek, mint a félrevert harangok. Az áldozatokba, a bőjtölésekbe, az önKéntes testsanyargatásokba bele fáradtak már: — egyikben sem volt megszentelő erő... A templomba, csak vissza a templomba... sirni... vergődni... imádkozni... ez lett a jelszó, íme, most is ünnepelnek. Már az utolsó napon vannak együtt. A szivük utolsó reménye ünnepel. De minden hiába. Hiába szakgatják magukon a ruhát, hiába vannak a vergődések jajgatásai, — üresek a lelketlen szertartások és a templomok fényes boltivei alatt üresek és kietlenek maradnak a szivek. Mint messziről induló viharnak zúgása, kél, vergődik, lázad a szivükből egy sóhaj: - ó, ha jönne... jönne valaki!... Isten követe... Isten fia ... a lelkek Megváltója: a várva-várt Messiás! És ekkor föláll közülök ünnepi méltósággal, mint egy égi jelenség, a Krisztus és szól sziveket hasogató drága Ígéretet: — „Jöjjetek én hozzám!" Ó, mennyi sok beteg és boldogtalan sziv dobbant meg akkor! Akkor! Hát ma megdobban-e? Hiszen söha ilyen lázas, vergődő, beted és boldogtalan nem volt még a világ! Riadt madarak rebbenése, bujdosó vándor hazavágyódása, örvénybe került fuldoklók rekedt kiáltása az egész életünk. Az Istentői elfordult tékozló vágyak szolganépe: az emberiség könnyekből és a fájdalmak terhe alatt megszakadt szivekből kirakott uton jár. Egy nagy katafalk a világ. A temetői fejfákon ott sötétlik mindenütt a régi élet mindeq értékének neve: tisztesség, becsület, jóság, irgalom, béke, testvéri szeretet. Ó, az éjfél nem lehet sötétebb, mint a holnap, amely felé tántorogva megyünk! Hol itt a kijárat ? — A sas magasba lendül, amikor itt alant ködös és fojtó a levegő. —- Fölfelé lendüljetek, a magasságban keressétek ti is, ti nyugtalan, lázas, szomjú lelkek az Isten lelkének békességét! Halljátok-e, a szférák zenéjéből mintha ide csen-, dűlne már, mint távol harangszó, az örökkévaló békesség urának a szava: „Jöjjetek én hozzám!..." II. Ami ezután következik, az már az advent, a pünkösdi csoda megujulása, a reformáció eszmei hymnusza, amikor a lelkek foglyul esnek és az égi király vezérsége alatt mennek, mennek megtisztulni, megújulni az örökélet vizének a kútfejéhez.