A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1917. július

t Nagyt, és Tek. Egyházmegyei Közgyűlés! Harmadik éve tart már a világháború minden nyomoruságával és borzalmaival s ennek is már a vége felé járunk. Harmadik éve, hogy lobogó lánggal ég a harcok fáklyája, fényt vetve az elpusztított vidékekre, az elhűlt áldozatokra, és még mindig nem fáradt bele az emberiség az öldöklésbe, sőt még most is ugy látszik, mintha fokozottabb mértékben tombolna. Ha az evangéliomi ige nem világítana be a nyomorúságnak sötét éjjelébe, ha istennek Ígérete nem biztatna minket s erőt nem adna a súlyos megpróbáltatások elviselésére, akkor már rég odasodortattunk volna a kétségbeesés örvényszélére, s jajkiáltásunk az egeket verné, s nem látnánk utat a menekülésre. — De ha elgondoljuk mindazon csapásokat, amelyek oly sokszor csoportosultak már a régmúlt időkben viharos felhő gyanánt országunk, nemzetünk felett, s mindannyiszor megszabadultunk; ha rágondolunk e mostani világháborúra, Istennek igéje bátorítólag mondja : „nem egyéb, hanem csak emberi kísérlet esett rajtatok; de az isten igaz, ki nem hagy titeket feljebb kisértetni annál, amint elszenvedhetitek, sőt a kísértettel egyetemben a szabadulásra utat nyit, hogy azt elszenvedhessétek". Vajon emberi erő és hatalom megtudott volna-e tartani bennünket ily hosszú idő alatt, hogy le ne roskadjunk? Emberi vigasztalás tudott volna e bennünket a csüggedéstől megoltalmazni ? Bizony nem. Istené legyen a dicsőség, hogy erőt adott; a hálaadás, hogy a reménységet folyton ébren tudja tartani, és azzal biztat, hogy a mikor bölcsessége jónak látja, utat nyit nekünk a szabadulásra. Nem rajtunk múlik, hogy a vérontás még mindig tart. Mi a védekező központi hatalmak, tetemre hivtuk az irigy, önző, gyűlölködő ellenfelet, odaállítottuk a véres tetemek mellé, hogy lássa az irtózatos pusztulást, melyet okozott, s megborzadva az áldozatok tömegétül, fogadja el a tisztességes békejobbot. De ugy látszik annyira megrettent a milliónyi einberroncsoktól,