A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1917. július

_ 4 — annyira megittasodott a vértől, hogy minden emberi érzelmet levetkőzve, nem tud már szabadulni a háború furiáitól, amelyek ragadják tovább-tovább, hogy nem tud megállapodni, s gázol továbbra is a legdrágább kincsnek, az emberi vérnek özönében. Mi azonban nem félünk és meg nem rettenünk, mert ugy nézzük ezt a pusztító háborút, mint rajtunk esett emberi kísértetet, mely oda állította egész nemzetünket a lét és nemlét kérdése elé. Nekünk most meghátrálnunk nem lehet, csak előre mennünk. Nem szabad tétováznunk sem, mert akkor nem volnánk honszerző őseinknek, s a hazát védő és oltalmazó elődeinknek méltó utódai, akik megrettenve a veszedelmektől, sajnálva az áldozatokat, oda dobnánk hazánkat, nemzetünket gonosz ellenségeinknek zsákmányul. A magyar nemzet nagy volt mindig a múltban, a közös veszedelmek pillanatában, most is megmutatta nagyságát, hatalmát azoknak, akik azt hitték, hogy elpuhult nemzet vagyunk s immár nem vagyunk képesek hazánk megvédésére. — Össze kell szedni minden erőnket, fokozni keli lelkesedésünket nemcsak a küzdő téren, a fronton, hol hőseink vitézségükkel az egész világ bámulatát és csodálkozását váltották ki, hanem itthon is minden nyomorúságnak békeséges tűrésével, a nehéz munkáknak elvégzésével, a vigasztalással, a könnyek letörlésével, a megsebesült sziveknek gyógyitgatásával. Különösen meg kell ragadnunk az isteni igazságba vetett azon hitet, amely nem engedi, hogy a tökéletes igazság, milliók véráldozatával is elbukjék a földön. Mi ezen hittel rendületlenül állunk a háború tajtékzó hullámai között is, várva azt az időt, mikor „feltámad a nap és ismét elrejteznek a gonoszok, és az ő hajlékukban lejekiisznek. És kimegyen az ember az ö munkájára és az ő dolgára mind estvéig". Kérem azért a gyülekezetek kormányzóit, hogy most a legválságosabb pillanatban, mikor emberi reménység szerint a döntő küzdelem folyik, kövessenek el mindent hiveik körében a biztató reménység élesztésére, a lelkesedés fokozására, az istenbe vetett hitnek megőrzésére. Ha ezen kötelességünket híven teljesítjük, s az evangéliomi hitnek és reménységnek szellemeit ébren tartjuk, akkor várhatjuk csak, hogy bár megfogyva, de meg nem törve diadalmasan kerülünk ki e borzalmas háborúból, s meg fogjuk látni, s tapasztalni azon igazságot, hogy akik az istent szeretik és féltik, azoknak mindenek javukra szolgálnak. A folyton duló világháborúról való rövid megemlékezésem után, — engedje meg a nt. és tek. egyházmegyei közgyűlés, hogy megemlítsem azt, hogy nm. gr. Tisza István egyházkerületi főgondnok urunk ez évben töltötte be ezen tisztségének tizedik évét. A főt. ker. kgyülésen az évforduló napon örömünnepet tartottunk. Megültük azt nem fénnyé! és pompával, hanem a