A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1911. július

- 36 — volt a halálnak; ez év tavaszának rövid 2 hónapja alatt. Mintha csak eme parancsolatot vette volna az enyészet angyala: * indítsad sarlódat és arass, mert eljött a te órád, hogy arass, < ugy vágta a gazdag rendet a nagyok és kicsinyek, az erősek és gyengék, a vezérek és egyszerű közkatonák között s mind ezen veszteség részint közvetve, részint közvetlenül egyházmegyénket érinti és sújtja. Alig hogy elvesztettük ref. egyházunknak fejét, a convent egyházi elnökét, amaz istenfélő ősz pátriárchát: sorba következtek utánna vezértársai s közöttük az istenországának hűséges munkásai. Bizony elmondhatjuk lelkünknek keserűségében >Eljött a halál a mi ablakainkra, bejött a mi házainkba.« 1) Valamint az élők, ugy halottaink közt is legnagyobb volt Báró Bánjfy Dezső, ki szép és nemes tettekben gazdag, áldásos életet ez év május 24-én fejezte be s az Urban csendesen elszenderedett 68 éves korában. Conventünknek világi elnökét, ref. egyházunknak legerősebb oszlopát, törhetlen lelkű, bátor vezérét vesztettük el benne. Hatalmas volt, mint a százados tölgy, vasnál keményebb szervezete, kitartó ereje, SZÍVÓS egyénisége még sok esztendőket igért neki és mi igazi benső örömmel, igazi büszkeséggel tekintettünk reá, mint vezérünkre, őr állónkra, bizván abban, hogy a mig előttünk jár, addig nem lehet senkitől bántódásunk és félelmünk. Hamar megcsalatkoztunk. Elfelejtettük a zsoltár iró szavait ->az Ur töri a cédrusfákat és az Ur letöri a Lybánusnak czédrusit.« Bizony hirtelen letörte az Urnák hatalmas szava ref. egyházunknak erős Cédrusát, és mi kicsinyek, mint a hegyeknek apró cserjéi keseregve borultunk rá s hullattuk a veszteségnek fájdalmas könnyeit. Eltávozott közülünk, de itt hagyta nekünk legszentebb örökségül áldott emlékezetét, magasztos alkotásait, egyháza iránti forró, rajongó szeretetét, s a kötelességek teljesítésében azt a határtalan pontosságot, a mely egész életét jellemezte, hogy ezek által serkentsen mindnyájónkat az ö magasztos példájának hűséges követésére. Vigasztalásul szolgálhat nagy fájdalmunkban, hogy nem csak ref. egyházunknak, hanem a nemzetnek drága halattja lett, mint hű magyar és törhetlen hazafi. Illő és méltó, hogy a felejthetetlen emlékezetnek örök zöld Cyprus koszorúját tegyük le sírjára. . . Áldott leibe lekegjen felettünk. Bánatos özvegyének s az egész családnak, egyházmegyénk nevében fájó részvétünket kifejeztem. Temetésén — mely határozott kívánságára, a Kálvintéri •