A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1911. július

Nagyt. és tek. Egy hm. kgyülés! Midőn a tollat kezembe vettem, hogy esperesi jelentésemet megirjam, nem tudtam elűzni azokat a komor fellegeket, melyek sötéten és ijesztöleg borongtak felettem azon sok és megrendítő veszteség folytán, a melyek rövid fél esztendő alatt sújtották a nagyokban és hivekben különben is nem nagyon bővelkedő magyar ref. egyházunkat. Mindnyájunk homlokán ott ül a sötét bánat, keblünkben a mérhetlen fájdalom, szivünkben a nehéz aggodalom s a szemeinkben csillogó egy-egy könycsep jelzi — a mit elrejteni nem tudunk hogy bizony »megnehezült az idők viharos járása felettünk.« Azok a háborgó hullámok, melyek eddig is teljes erővel ostromolták egyházunknak hánykódó hajóját, most mikor az erős és bátor vezérek megbizható és tapasztalt kormányosok kidűltek — ugy iátszik, hogy egészen a hajó széléig csapkodnak s ha valamikor, ugy most kell nekünk — kik a sokat hányatott hajón utazunk, — egymásra borulva, egymást megértve, a tanítványokkal, lelkünknek teljes erejével, szivünknek hő bizodalmával igy kiáltanunk a mi Mesterünkhöz: „Uram tarts meg minket, mert elveszünk.'

1 Mert nekünk Ö az egyetlenegy erősségünk, az az ingathatatlan szegeletkö, melyre ref. egyházunk építtetett. És ha Istennek kifürkészhetetlen tanácsából kidűlnek is közülünk az igazak, az istenfélők s az Ur házának buzgó épitöi s eltávoznak körünkből azok, a kikra bizva tekintettünk: az ur nem hogy el bennünket, mert hiszen ő mondotta nekünk „Veletek leszek mind a világ végezetéig." Az Ur ha egyik kezével sujt, a másikkal áld, megszomorít és megvigasztal, megsebesit és rneggyógyit; kipótolja a szenvedett veszteségeket, a boldogultak helyébe rendelt prófétákat, apostolokat, doktorokat, hü munkásokat, kik az elődöknek nyomdokaiba lépve, munkába állanak, felöltik a hitnek paizsát, s folytatják a munkát, a küzdelmet, a harcot. Most pedig oszbssuk el a bánatot, tegyük félre egy pillanatra a veszteség okozta fájdalmat, forditsuk tekintetünket a nyereségre, 1*