A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1909. augusztus

lott vér! Megáll a toll a kezemben, ha rágondolok, hogy ha a megjelentek mind ismernék, vagy legalább tudnák azokat a hallatlan szenvedéseket, a melyeken mi keresztül mentünk vallásunkért, hitünkért. Micsoda képzelhetetlen hatványban emelte volna nemcsak a tiszteletet, hanem a részvétet is magyarhoni ref. egyházunk iránt! Micsoda becsületben tartották volna az ott megjelenteket ! De nem tudták. . . Csak mikor felhangzott a nagy székesegyházban, magyar nyelven, a gályarabok éneke, akkor tünt fel és vonult el pillanatra szemeik előtt a véres küzdelmek sötét árnyaképe. Az egész közönség szemeiből peregtek le a könnyek, a részvét és fájdalom könnyei. És ha megértették volna nyelvünket? Igazán átérezhették volna a keserves énekek fájdalmát? Akkor talán sokaknak szive szakadt volna meg! De igy is jól van. A kiállott szenvedések emlékezetét rejtsük mi kebelünkbe, elég ha azok valamit tudnak róla. Azok a kihullott könnycseppek pedig legyenek a mi vértanúink és gályarabjaink koronájában ragyogó drága kövek. Tudjuk, hogy a reformáció kezdetén mindenütt ki voltak téve az ujitott vallásnak hivei az emberfeletti szenvedéseknek vadállati üldözéseknek; talán másutt is szenvedtek annyit hitsorsosaink, de nálunk nemcsak a szenvedések nagysága, hanem az a hosszú idő volt siralmas és keserű, a meddig tartottak! Másutt ha voltak üldözések, néhány évtizedig tartottak, azután vagy kipusztultak a hivek, vagy megszűnt az üldözés. Nálunk évszázadokig tartottak a gyötremlek, a háborgatások s im mindezeket kiállottuk s 4 század múlva, megfogyva bár, de törve nem élünk, virágozunk... Istené legyen érte a d csérét és hálaadás! . . . Bocsánatot kérek a nt. és tek. egyhm. közgyűléstől, hogy Ígéretem ellenére ilyen hosszadalmasan foglalkoztam e tárgygyal. Azt hiszem nem méltóztatnak rossz néven venni. Alig tudtam korlátot vetni érzelmeimnek, gondolataimnak. De ez az esemény meg is érdemelte. Ugy is ritkán van alkalmunk, hogy vallásos érzelmeinknek, lelkünk belső örömének, hitünk nagy erejének nagyjaink iránti ragaszkodásunknak ilyen fenséges alakban, egész világra kihatólag adhassunk kifejezést! Még egy örvendetes esemény történt ez év elején. Neveze tesen a «

c

We fernere*-féle dekretum visszavonása. Méltóztatnak tudni, hogy mily izgatottságot, milyen megdöbbenést okozott ennek kibocsátása, felekezeti külömbség nélkül, hazánk minden müveit és felvilágosodott egyéneinél, A prot. egyház szinte meg-