A Somogyi Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1907. december

— 6 szét tör ellenségünk, de ha csoportosulunk, nagy, talán ellenállhatatlan erőt fejtünk ki. Legelső, talán azt is mondhatnánk, egyedüli oka volt az egyesülésnek a mai korszellem, a mely csak a nagyobb erőnek követeli az uralmat, az életre való létjogosultságot s a kisebbeket, a gyengébbeket elnyomni, eltiporni törekszik. S ugy látszik, mintha azon középkori sötét szellem akarna szétterjeszkedni felettünk, a mely minden világosságnak ellensége s a mely felidézte a reformátiót. így hát most is teljesen indokolt, hogy meggyujtsuk s fennen lobogtassuk a szabad gondolkodásnak, a lelkiismereti szabadságnak, a művelődésnek, a szellemi tökéletesedésnek, az evangeliumi világosságnak fáklyáját. Sajnosan s szivünk fájdalmával tapasztaljuk, hogy hazánkban is csak egy vallásfelekezet akar uralkodni, a mely túlnyomó erejénél fogva a másik kisebb felekezetnek jogait, szabadságát, érvényesülését, sőt létét is magába felszívni, absorbeálni akarja. Sajnosan tapasztaljuk, hogy maga az államhatalom is segítségül megy az erősnek célja elérésére a helyett, hogy a kisebbeket, a gyengébbeket venné oltalmazó szárnyai alá s most a mikor még azt is kárhoztató vádul emelik ellenünk, hogy létünk fenntartása céljából egyesültünk: nem gondolhatunk mást, minthogy a még megmaradt kevés tápláló erőnket is elakarja venni. Pedig végeredményében tekintve a dolgot, a prot. lelkészi karnak tömörülése nemcsak az evangeliomi egyházaknak fentmaradását, virágzásra jutását célozza egyedül, hanem nemzetünk, hazánk szabadságának függetlenségének, alkotmányának épségben való megtartását, megőrzését is. Épen azért kell, hogy minden prot. embernek szivét lelkét mélyen sértse az, midőn a legfőbb államhatalom az ö roppant ereje mellé még a gúnynak fegyverét is segítségül veszi, mikor hazánkban a bevett, elismert, évszázadok óta törvényekkel biztosított felekezeteket nyi vánosan, mint egy az egész világ előtti megszégyenítésül, „tételes torz vatlás"-nak nevezi. S mikor az ilyen elnyomatás ellen védekezünk, azzal vádolnak, nogy mi idézzük fel a felekezeti harcot. Volt idő — nem is olyan igen régen, — néhány századdal azelőtt, mikor a most érvényesülni akaró korszellem, rettenetes nyomorúságba döntötte, majdnem végromlásba vitte hazánkat, nemzetünket. Mikor az agyongyötört nemzeti lélek együtt sirt messze tengeren szenvedő honfitársainkkal, együtt sóhajtozott szabadulásáért gályarabjainkkal, együtt szenvedett rabságra hur-