A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1944. augusztus

- II. — Az ilyen csalást Isten nagyon csodálatosan bünteti: »Elvesze tem a bölcseknek bölcseságét és az értelmeseknek értelmét elvetem«. De — és ezt rendületlenül valljuk — az Ö csodálat tos bölcseségének úgy tetszik, hogy ismét »az igehirdetés bo* londsága által tartsa meg a hívőket«. Ez szabja meg a vészter* hes időkben a feladatunkat. Az Ige hirdetése, Istennek a Krisztsbuan megjelent üdvözítő kegyelmének eljuttatása a fc* lénk, remegő, csalódott és összetört lelkekhez, a sérelmes, gyászoló szívekhez, — mindenkihez személyválogatás nél* kül, rámutatva a szentírás bölcseségének, tanításának ember= feletti voltára. Talán sohasem állott előttünk annyi és olyan megdöbbentő figyelmeztetés, hogy igehirdetésünk ne puszta szó legyen. »Nem beszédben áll az Isten országa.« Életté kell tenni az igét. »Az Ige testté lett és lakozott miközöttünk.« Egyéni életünk minden megnyilvánulásában, a gyülekezeti élet szent közösségében Isten dicsősége ismeretének kell világolni. Ez az igazi bizonyságtétel, ennek van hitele. Bármit végzett egyházunk, mint földi intézmény felől az örök bölcseségű, kegyelmes Isten, — ha annak szúette külső keretei több he* lyen törést szenvednének is: »él a Jézus, a mi fejünk«, aki »feje az anyaszentegyháznak« s így |az Ö teste, an anyaszent* egyház is, — talán újra megreofrmálva — élni fog örökké. Ezt az anyaszentegyházat szívünk, lelkünk teljes odaszentelt* sével szolgálni ma hatványozott kötelesség. Bizonyság/ételt és szolgálatot kíván tőlünk a mi Megbízófik a vértanúhalálra is kész Pál apostol által megjelölt határig: »az én életem is nekem nem drága«. II. Múlt évi jelentésemben rámutattam azokra a különös feladatokra, melyek a háborúval kapcsolatban várakoznak az egyházra s annak munkásaira. Legyen szabad újra felkérnem mindazokat, akiket egyházunkban a mi Istenünk szolgálatra elhívott, hogy ezeknek a feladatoknak hűséges végezésében meg ne restüljenek, a lankadó, fáradó erő megújításáért Iszün* telenül buzgón imádkozván.