A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1940. május
— 30 — kadások állanak be. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy el keli némítani a missziói lelket, sőt minél intenzivebbé kell tenni a miszsziói tevékenységet, de szolgálja az az egyház jól felfogott érdekét, mert akkor szolgálja a misszió Urát és parancsolóját, a Krisztust. A leghatékonyabb missziói munka pedig a vallásos élet és mindennapi élet azonossága. Ahol ez nincs meg, ott a festett koporsó típusok alakulnak ki, akik aláássák a keresztyénség hitelét és katasztrófákba viszik a nemzeteket és az egyházat. Erős, határozott, kemény, megingathatatlan református keresztyén jellemeket nevelni a Lélek által, ezeket foglyul vinni a Krisztushoz s beállítani a vitézkedő anyaszentegyház harcos seregébe: ezt tartom minden egyházi missziói munka feladatának és érték mérőjének, ennek a megvalósítására törekvést minden egyházi munkás szent kötelességének. Ilyen jellemképzőknek kell lenni iskoláinknak. Sokszor vetik fel most már nyíltan is a kérdést: a mai iskolapolitikai irány mellett megérik-e egyházunk szempontjából felekezeti iskoláink a nagy anyagi áldozatot és kormányzati munkát, melyet reájuk fordítunk? Ha csak a jelen viszonyokat nézem, kénytelen vagyok e kérdésre nem-mel felelni. De ha a múlthoz fordulok és annak a tapasztalatait, tanulságait próbálom kiolvasni a történelemből, akkor igen-nel kell felelnem. Évszázadok folyamán kiegészítő része volt egyházunknak az iskola az elemi iskolától a főiskoláig Ezek nevelték az egyház harcosait, lelkészi és világi vezéreit, nagy történelmi alakjait a templom kulcsáért a megbotoztatást is vállaló falusi kurátortól a gályarabokon keresztül addig a superintendensig, aki a császár őfelsége nevében betiltott egyházi gyűlést meg merte nyitni Isten Őfelsége nevében, vagy egyházkerületünk későbbi nagynevű gondnokáig (Tisza Kálmán), aki a pátenst a császári biztos előtt izgató iratnak merte minősíteni. Történelmi tévedés volna azt hinni, hogy azokban a régi református iskolákban valami nagy tanszabadság uralkodott, hogy pl. I. Lipót, vagy Mária Terézia, vagy 11. József idejében iskoláinkban azt és úgy tanították, amit és ahogyan akartak. És iskoláink mégis a legnagyobb elnyomatás idején is reformátusok voltak. Viszont volt idő, mikor a legnagyobb tanszabadság mellett is levetkezték jellegüket. Mert az iskola jellegét nem az adja, hogy ki és milyen pénzen tartja fenn, még nem is az, hogy benne milyen módszerrel, milyen tanmenet és terv szerint tanítanak, hanem az, hogy kik tanítanak. Az iskolának lelke van és azt a tanító, magasabb fokon a tanár viszi bele. Küzdenünk kell teljes eréllyel iskoláinkért, egy-