A Pápai Református Egyházmegye közgyűlésének jegyzőkönyve, 1940. május

- 31 -c házunk iskolafenntartó és irányító jogáért, de ugyanilyen eréllyel és nagy szeretettel kell küzdenünk azért, hogy tanítóink necsak kormányzatilag és fegyelmileg, hanem lelkileg tartozzanak hozzá egyházunkhoz. Ha ezt a célt elérjük, akkor, de csakis akkor érik meg iskoláink az érettük hozott áldozatot és a reájuk fordított munkát. Az egyházkormányzás irányát, módszerét a Szentírás, hitvallásaink és egyházi törvényeink adják; kazuisztikáját pedig az élet szolgáltatja. Itt nem lehet külön programmot alkotni és megszabni. Itt az eskü szentséges ereje előír és kötelez. Az esperes is lelkipásztor; a lelkipásztornak minden ténykedésébe a lelkét kell beleönteni. Ez áll az esperes kormányzati munkájára is. A betű megöl, a lélek megelevenít. Nem gép akarok lenni, hanem hús és vér, szív és lélek: ember. Pedig az adminisztráció sok ága-boga mind nagyobb szabásúvá duzzadása könnyen géppé teheti az embert. Isten segítségével küzdeni akarok az irányban, hogy a lelkünk el ne vesszen a fölösleges külső munkában és a lelkesedésünk és szeretetünk jéggé ne fagyjon a szabályra új szabály, parancsra új parancs hideg zuhanyaiban. Ez azonban nem azt jelenti, mintha az egyházközségek és az egyházmegye közigazgatását valami harmadrendű feladatnak tartanám. Húsz éves egyházi közéleti szerény szolgálatom alatt arra a tapasztalatra jutottam, hogy az egyházközségek belső rendje, lelki- és hitélete többnyire ott zavarodott meg, ahol az igazgatási és anyagi ügyek kezelésében hiányok, szabálytalanságok, rendellenességek voltak. Ezért éber figyelmet kívánok fordítani az egyházközségek igazgatási és anyagi ügyeire. Nemcsak a lelkipásztorok, hanem a presbitériumok vállain is ott van a felelősség. Csak annak a presbitériumnak van hitele a gyülekezet előtt és csak az képes a lelkiekben, az egyház belső építésében is példaképpen előljárni, a lelkipásztornak komoly munkatársa lenni, amelyik az ékesen és szép rendben történés követelményeinek a kormányzás és anyagi ügyek törvényszerű intézésében teljesen megfelel. A presbitériumnak, élén a lelkipásztorral szent joga és kötelessége a fegyelmezés, de azt csak akkor gyakorolhatja eredményesen, ha első sorban önmagát fegyelmezi és veti alá a kötelező törvénynek. Ilyen presbitériumok munkába állítását egyházunk létérdekének tekintem és arra munkálni is kívánok csekély erőmmel. Mikor saját egyházunk kérdéseiről van szó, hazai különleges helyzetünkben lehetetlen nem érinteni a felekezetközi viszonyt.